4.- A dal

Megjegyzés: Demi rajongók, ne legyetek rám mérgesek, muszáj volt ezt választanom. 

Egyébként imádom, és én is Lovatic vagyok. (tudni fogjátok, miért mondom ezt)

Na, puszi nektek :** 

Az elmúlt közel egy évben elég sok változás történt az életemben. Miután az első YouTube videóm nagy sikert aratott, folytattuk ezeknek a gyártását, és immáron már a húszas létszámot közelíti meg a csatornám tartalma. Megnyertem az iskolai tehetségkutatót, fel szoktam lépni városi rendezvényeken, és ami az egyik legjobb dolog benne, az az, hogy Alexis hihetetlenül féltékeny rám, így a beszólásainak, illetve jeleneteinek a száma erőteljesen lecsökkent. 

Lynn csodálatos, komolyan mondom, mindig, mindenhol ott van, segít nekem, leszervezi a dolgaimat, ráadásul kérés nélkül. Most is a legújabb sulis fellépésemet intézi. Az egyes számú életcélom megvalósítása folyamatban van, persze még semmit sem vehetünk biztosra, de már gőzerővel hajtunk előrefelé. Ma délután is Jamie-hez megyek, Lynn huszonkét éves bátyjához, aki dalszövegíró, és nagyon sok kapcsolata van szerte az országban. A szülinapom még talán említésre méltó, hát igazából nem volt olyan nagy extra, Lynn-nel és anyuval elmentünk vásárolgatni, moziba, kajálni, majd este megnéztük az Eurovíziós Dalfesztivált. 

És imádtam. A Lipstick előadása csúcs volt, nem csalódtam a kis szőkéimben, illetve a győztes, Loreen, valami fantasztikus volt! Az Euphoria egy eszméletlen jó dal, az ESC-k történetének szerintem az egyik legjobbja. A Jedward nyolcadik helyezése sem olyan rossz, bár én nyilvánvalóan előrébb jutattam volna őket, de ettől függetlenül büszke vagyok rájuk. És Eric. Eric Saade, akit hetekkel a találkozásunk után is égen földön kerestem, de miután egy héten keresztül mindennap elmentem a könyvtárhoz, és nem találtam ott, a neten kerestem, hátha van esetleg neki is videója YouTube-on, de sehol semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Igen, az én hibámból. Én voltam olyan hülye, hogy semmilyen elérhetőségét nem kértem el. Egyszerűen csak otthagytam. Aztán felhagytam a kereséssel. Körülbelül másfél hónap folyamatos keresés után. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem gondoltam rá azóta.

                    - Lia!

          - Mi a..? Basszus, rendesen megijesztettél.- kapkodtam a levegőt, ugyanis Lynn ugrott rá a hátamra.

                    - Bocsi. Na, a helyzet az, hogy megvan a fellépés.- vigyorgott.

                    - Szeretnéd, hogy a földre térdelve hajbókoljak neked, vagy megelégszel egy  hálásan köszönöm -mel?- mosolyogtam.

                    - Igazán hízelgő és megfontolandó ajánlat, de azt hiszem, nem foglak a földre kényszeríteni, mert imádom ezt a nadrágodat, és nem akarom, hogy úgy tönkre tedd, hogy ne tudjam kölcsönkérni tőled.- röhögött, majd a mondandója után én is nevetni kezdtem.

                    - Imádlak, te! Hálásan köszönöm.- mondtam és megpusziltam az arcát, ő meg kuncogott.

                    - Jamie? Hahó! Itt vagy?

                    - Sziasztoook!- bukkant elő a konyhából.- Örülök, hogy ideértetek.- szólt vidáman, majd megölelgetett mindkettőnket.- Mindjárt kész a süti, addig üljetek le a nappaliban.

                    - Oké.

                    - Jamie mióta ilyen sütögetős?

                    - Á, nagyon régóta, sokszor főzött és sütött otthon, ezért anyuék is nagyon hiányolják, amióta elköltözött.- kuncogott.

                    - Na itt is vagyok.- jött be egy sütikkel teli tállal.- Szóval, nagyjából vágom, mi a helyzet. Szeretnél egy saját dalt, hogy indulhass az ESC-n, ugye?

                    - Öhm, igen, valahogy úgy. Mennyivel egyszerűbbnek tűnik így kimondva.- sóhajtottam.

                    - Na, ne csináld már, összehozunk egy ütős számot, a BBC kiválaszt téged, és mivel amúgy is szimpatikus egyéniség vagy, kenyérre leszel kenve. Egyszerűbben megfogalmazva, imádni fognak.- mondta, és mosolyogva megborzolta a hajam. Úgy látszik, ez a Gray család megszokott mozdulata. Hálásan és megkönnyebbülve néztem rá, majd folytatta.- Tehát. Vannak elképzeléseid a dalt illetően?

                    - Nem sok, de van néhány. Mindenképpen, ahogy te is fogalmaztál, ütősre szeretném, legyen benne energia, és legyen mondanivalója is. Egy kemény, pörgős számot kéne összehozni.

                    - Szuper. Hmm, megihletett a monológod. Mit szólnál egy olyan dalhoz, amiben a lány- jelen esetben te- magabiztosan és keményen tudatja a világgal, hogy nem érdekli a legutóbbi románca, minél hamarabb tűnjön el az életéből  Tehát leszólod a srácot, kineveted, elkergeted, de persze teljesen jogosan.- nézett rám teljességgel megelégedve saját magával.

                    - Öh  Jó. Tetszik! Alapból is van egy kemény természetem, úgyhogy vá, jó lesz!- ugráltam Lynn-nel.

                    - Király, na akkor. Beszéltem Pete Jones-szal még délelőtt, és amint elkészülünk, mehetünk is a stúdióba.

                    - Na ne! Nem hiszem el!

                    - Pedig el kéne. Sztárt csinálunk belőled!- mosolygott lelkesen.

Órákig írtuk a dalt, nagyon sokáig tartott, de mégis tele voltunk ötletekkel. És meg kell mondani, tényleg ütős lett. Már, ha csak a címet elolvassa valaki, egyértelműen ez jön le belőle. A cím tehát Really Don t Care lett. Éppen otthon voltam Lynn-nel, amikor hatalmasat korgott a gyomrom.

                    - Uh, nem vagy éhes? Csak mert én mindjárt éhen halok.- fogtam a hasamat.

                    - De, egy kicsit. Tortilla?

                    - Tortilla.- bólintottam nevetve. Elképesztő, milyen kajás lények vagyunk mi.

Két-két tekerccsel egy tálon mentem vissza a szobámba, amikor érdekes hangok csapták meg a fülemet. Mintha  Énekhangok lettek volna?

                    - Te Lynn... - nyitottam be.

                    - Én, ja bocs, csak khm, hát...

                    - Énekeltél. Lynn! Te mégis mikor akartad ezt elmondani nekem?? Profi hangod van, szöszikém!

                    - Én nem szeretem ezt csinálni.

                    - Na ne szórakozzál velem, most már nem kertelhetsz, ki vele.

                    - Akármivel kiállok a tömeg elé, de ezzel soha.

                    - De miért? Történt valami?- ültem le mellé, és megfogtam a kezét.

                    - Egyszerűen nem megy.

                    - Ha nem akarsz többet beszélni, akkor azt javaslom, hogy együnk, mert a hasam már durván tüntet a kajáért, és ez most különösen finomra sikeredett.

Már fél egy volt, de még mindig csak forgolódtam az ágyban. Lynn csendesen szuszogott mellettem, én meg már vagy két órája szenvedek. Annyira nem tudom róla elképzelni, hogy lámpalázas legyen. Sőt, az arcát látva ez annál sokkal több. Én ezt nem hagyhatom annyiban. Én itt fürdök a nagy életcél megvalósításának sikereiben, ő meg folyamatosan retteg, ahogy az én helyembe képzeli magát. És ez eddig nekem fel sem tűnt! Hogy lehettem ekkor idióta? Miközben magamat ostoroztam, támadt egy ötletem. Halkan kimásztam az ágyból, fogtam egy papírt, egy ceruzát, és egy radírt, majd levonultam a nappaliba. Leültem a fotelbe, és írni kezdtem. Pontosabban a dalszövegemet egészítettem ki. Beleírtam egy új versszakot, amit nem magamnak szántam. Úgy éreztem ez a minimum, amit megtehetek. Ennyivel tartozom neki.

Megjelentek az első napsugarak, amikor elkészültem. Most már megvan a végleges verzió.

                    - Lia, hát te mit csinálsz itt hajnali ötkor?- kérdezte anyu meglepetten. Nem csodálom, hiszen reggelente már nem egyszer kellett kirángatnia az ágyból.

                    - Volt egy fontos elintéznivalóm. Nem hagyott nyugodni.- mondtam halkan. Anyu leült mellém, és elmeséltem neki mindent.

                    - Jó reg...  Lia?

                    - Ööö, igeeen?- kérdeztem egy ásítás kíséretében.

                    - Mit csináltok itt?

                    - Mi? Ja, hát, úgy tűnik aludtunk.

                    - De miért itt? Megint lerúgtalak az ágyról? Mert akkor bocsi, nem volt szándékos.

                    - Jaj, dehogy.- fogtam a fejem nevetve.- Meg kellett csinálnom valamit. Gyere csak ide.- nyújtottam a kezemet, mire ő megfogta, és leült hozzám törökülésben.

                    - Nézd meg a dalszövegemet.

          - De már tegnap átolvastam vagy milliószor

                    - Nézd meg.- nyomtam végül a kezébe, mire olvasni kezdte.

                 - Lia, ez itt mi? Ez nem volt benne. Ezt most írtad bele? És mi a végén az, hogy  Lia & Lynn ?

                    - Lynn. Énekelni fogsz velem.

                    - Hogy mi? Lia, nem megmondtam neked tegnap, hogy eszem ágában sincs ilyesmit csinálni? Te megőrültél?

                    - Nem, véleményem szerint még a normális kategóriába tartozom, és teljesen tisztában vagyok azzal, amit tegnap mondtál nekem. De segíteni fogok neked, és ebben nem állíthatsz meg. Már csak azért sem, mert elküldtem Pete Jones-nak a végleges verziót. Amit ott tartasz a kezedben. Nincs visszaút, Lynn. Tudom, hogy menni fog. Ismerlek téged, ismerem a határaidat, és nem kell, hogy ott maradjon, ahol most van. Ki lehet, ki tudod szélesíteni, mert te mondogatod nekem mindig, hogy bármit el tudunk érni, ha igazán akarjuk azt. És kezdem megérteni ennek a lényegét.

                    - Lia, én  Nem tudok erre mit mondani. Erre nem vagyok felkészülve.

                    - Dehogynem! Könyörgök hidd már el! Együtt megcsináljuk. Bármire képesek vagyunk.- mosolyogtam rá a lehető legnagyobb határozottsággal.- Egyébként sincs sok időd arra, hogy átgondold, mert jövő hét kedden megyünk a stúdióba.

                    - Egyszer tuti meg foglak ölni. Miután túl leszünk ezen az egész hülyeségen.- sóhajtott visszafojtott mosollyal, mire én rávetettem magam, és olyan szorosan öleltem meg, ahogyan még sosem.

3.- A női mosdó

Megjegyzés: Jóóóó hosszú résszel jöttem most, ami, hát tartogat némi meglepetést, és ezután a rész után lesz egy kis változás, de nem kell megijedni, jó lesz. ;)

     - Au!- jajdultam fel az álmomból, ugyanis keményen combon rúgtak. Hunyorogva körülnéztem, még bizonyára kint sem volt túl világos, mert a függönyömön csak egy kis halvány fény szűrődött át. Ránéztem az órára, ami fél ötöt mutatott.

     - Fantasztikus.- nyögtem csalódottan. Tipikusan olyan ember vagyok, akit ha egyszer felkeltenek, az esetek 98%-ában nem alszik vissza. Úgyhogy már próbálkozni sem próbálkoztam a sok elbukott korábbi kísérletem után. Kikecmeregtem az ágyból, és odaültem a laptopom elé. Felhajtottam a tetejét, és körülnéztem azokon az oldalakon, amiket napi rendszerességgel szoktam látogatni. Miután végeztem az Amazonon és az iTunes-on (hülye mániáim, egyszerűen nem bírom ki, hogy ne nézzek be ezekre a helyekre), beugrott egy ablak, meg még egy, meg még rengeteg, amik zömmel azt hirdették, hogy „gratulálunk, nyereményed egy iPhone 5, kattints ide a…” vagy hasonló hülyeségeket, majd csukhattam be az összeset egyesével. Aztán megláttam egy YouTube ablakot is, amiről egyből eszembe jutott a tegnap felvett videóm. Gyorsan beütöttem a linket, majd nyomtam egy Entert.

     - Aztaku…- kiáltottam, de gyorsan befogtam a számat, mert nem akartam Lynn-t hajnalok hajnalán felkelteni. Egy pár percig tátott szájjal bámultam a képernyőre, majd Lynn mozgolódása zökkentett vissza a valóságba. Hátranéztem az ágyra, és szerencsére a barátnőm még mindig az igazak álmát aludta. Visszafordultam, és újból elolvastam a nézettséget mutató, hat számjegyből álló számot. Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy még a főoldalon is kint volt a kiemelt videók között. Beleolvastam pár hozzászólásba, és némely vélemények hasonló reakciót váltottak ki belőlem, mint például a tegnap esti olasz illető által írt sorok. 

Utána elhatároztam, hogy megyek egyet futni, mert ha már fent vagyok, és úgy sincsen semmi halaszthatatlan, létfontosságú tennivalóm, hasznosan töltsem el az időt. Felvettem egy bő, a végén gumival összehúzott, térdigérő Nike melegítőnadrágot, és egy kapucnis kardigánt, majd vonultam le a bejárati ajtóhoz. Felkaptam a sárga Converse-emet, a fülhallgatót bedugtam a fülembe, beraktam a Sum41-tól a  Still Waiting-et, és el is indultam. Kis kerülőutakon mentem, mert messziről el akartam kerülni a már hajnalban nyüzsgő embertömeget a főúton és környékén. Elfutottam a park mellett is, amit sokszor látogatunk meg Lynnel, majd gondoltam, hogy megiszok egy jó kis Starbucks-féle Cappuccino-t. Szerencse, hogy gondolnak a korán kelő fogyasztókra is, mivel már 6-kor nyit. Így teljesen nyugodtan beülhettem már félhét fele. 

     - Jaj, Lia drágám, hát hol voltál?- kérdezte anyu aggódva.

     - Futottam. Aztán beugrottam még a Starbucksba.- nyomtam puszit az arcára.

     - LIAAA!!!!! Láttad a vid…- üvöltötte, miközben rohant le a lépcsőn. Gondolom meghallotta, hogy megjöttem. Nem fejezte be a mondatot, egyszerűen csak a nyakamba ugrott.

     - Baromira büszke vagyok rád, ugye tudod?

     - Tudom. Nagyon szeretlek.- mondtam meghatódva, ő pedig összeborzolta a hajam.

     - Lááányok, én tudom, hogy nagyon szeretitek egymást, de lassan készülődni kéne.- mondta mosolyogva anyu, miközben becsomagolta a szendvicseinket.

     - Miért is?

     - Ma fél nyolcra kell mennünk. A tornaterem miatt. Emlékszel?

     - Ja, persze. Jellemző, hogy az ilyeneket mindig elfelejtem. Anyu, tudsz adni egy kis mosószert?

     - Még? Nem volt elég az a kétüvegnyi, amit eddig adtam?

     - Ha láttad volna, mekkora felületet kell letakarítanunk…

     - Jó, jó, oké értem. Ott van a mosogató alatt.- kiáltotta, miközben porszívózás után, a földön fekve keresett valamit a nappaliban lévő asztalka alatt. Kuncogva előhalásztam egy újabb flakonnal, majd bele is tettem a táskámba. Utána felrohantam a szobámba, kihalásztam egy csőfarmert; egy vékony anyagú, bő fekete ujjatlant; és egy farmer mellényt, majd lesiettem a lépcsőn.

     - Na, kész vagy?- kérdeztem Lynn-t.

     - Ühüm, persze.- mosolygott rám.

Felkaptuk a cuccainkat, majd húztunk kifelé. Elköszöntünk anyától, és indultunk az innen 20 percre lévő sulihoz.

Amikor végre odaértünk, épp az elkényeztetett libacsapat jött le velünk szemben a lépcsőn. A csirkék vezére, Alexis Daniels, aki a legellenszenvesebb mindközül. A többi inkább csak tapad rá. A gimi első napja óta úgy tekint rám, mint a valami, nem is tudom, egy olyasvalakire, akinek nincs itt a helye, csak idefurakodott, egy értéktelen bevándorló. Persze én sem most jöttem le a falvédőről, néha már akkora túlzásokba tud esni, hogy legszívesebben megfognám a szépen fésült hajacskáját, és lehajítanám a tetőről. Imádkoztam magamban, nehogy hozzám szóljon, mert nem akarom már ezt a reggelt is veszekedéssel kezdeni. Hát, majdnem összejött. De csak majdnem.

     - Nézzétek csak, kik vannak itt. A földön kívüli, és a csatlósa. Megint szépen felöltöztek. Nem akartok saját ruhakollekciókat kiadni? Talán egy-két patkány be is nézne hozzátok.- röhögött azzal az idióta vinnyogásával. A „barátnői” persze ott nyihogtak mögötte.

     - Fogd be, Alexis!- förmedt rá Lynn.

     - Nem foglalkoznál mással?? Rohadtul nincs kedvem foglalkozni veled és a méneseddel.- mondtam grimasszal az arcomon, és Lynn-t továbbhúztam magammal.

     - Hogy mondtad?- fordult felénk olyan stílusban, mint akit vérig sértettek.

     - Kopj le, egyszarvú.- mondtam hátra sem nézve. Belefáradva, de önelégülten képzeltem el magam előtt a döbbent tekintetét.

     - Jó reggelt, Mr. Smith!- köszöntöttük végtelen vidámságot ráerőltetve magunkra. A válasz pedig inkább hasonlított morgásra, mint visszaköszönésre, de ez egyértelműen haladásnak számít, hiszen most nem üvöltött velünk. Éljen. Bementünk a tornaterembe, ahol ott voltak már a többiek is. 

     - Hogy haladtok?- kérdezte Lynn.

     - Mintha a falba lenne vésve.- vakarta a fejét Jim.- Izé, bocs mindenkitől.- fordult körbe zavartan. Na igen, ő, Pete és Louis a falra graffitiztek egy jó nagy képet, amin az ő focicsapatuk nyeri meg a bajnokságot, és a dobogó legfelsőbb fokán állnak. Művészlelkű sportolók, szerintem nincs ezzel semmi baj. ;) Akkor viszont már senki sem tartotta olyan viccesnek a fiúk művét, miután megtudtuk, hogy nekünk is részt kell vennünk a letakarításában. Mindegy, igazából hivatalosan csak félórát kell rászánnunk, a többit a fiúk elintézik.

A nap megint csak gyorsan telt el. Utolsó óránk elmaradt, így hamarabb mehettünk el az iskolából. 

     - Ó, Lia, majd elfelejtettem, ma nem tudok veled menni, mert orvoshoz megyek. Tudod, allergia. Bocsi.

     - Persze, megértem, semmi probléma. Csak kár, hogy még nem megy a suli busz.- néztem csalódottan a parkolóban álló, üres járművekre.- De mindegy, egyszer kibírom egyedül is. Útközben akkor beugrom a könyvtárba. Visszaviszem a Gyönyörű sorscsapást.

     - Oké. Ja, és ha hazamentél, ne felejts el értesíteni, hogy mekkora a nézettséged.- kacsintott rám.

     - Mindenképpen.- öleltem át.- Vigyázz magadra.

     - Te is.

Útközben előhalásztam a fülhallgatómat, kiválasztottam a Jedward-nak az új ESC-s számukat, és ezt hallgattam folyamatosan addig, amíg el nem értem az egyébként körülbelül félúton lévő könyvtárat. Elraktam a telómat, meg a többi kütyüt, és odamentem a pulthoz, ahol a könyvtáros nő szokott ülni, majd odaadtam neki a könyvet.

     - Fogsz most kölcsönözni?- kérdezte kedvesen.

     - Öhm, igen, lehetséges. Megyek is körülnézni.- mondtam, és már el is tűntem a könyvek világában. Rengeteg kötetbe néztem bele, és mindegyiknél csak úgy faltam a sorokat. Aztán kiválasztottam egyet, mert már alapból is baromira nehéz volt a táskám, úgyhogy az  Anna és a francia csókkal a kezemben indultam lecsekkoltatni. Nagy megdöbbenésemre körülbelül két órája voltam már itt, ráadásul rájöttem, hogy nagyon is ideje lenne elmenni WC-re. Amikor eljutottam a mosdóig, éppen nyitottam volna a nőinek az ajtaját, amikor belülről vágták neki az arcomnak.

     - AUU, mi az Isten…- kiáltottam el magam, mert nagyon fájt a homlokom.

     - Jaj, kérlek szépen, ne haragudj rám, én nem akartam, én csak… Jól vagy?

     - Te… Mit keresel a női mosdóban?- kérdeztem elképedve, még mindig a fejemet fogva.

     - Öh, figyelj rám. Emlékszel a nevedre?

     - Te szórakozol velem? Nincs amnéziám, legalábbis remélem.

     - Jó, oké akkor, agyrázkódásod még lehet. Na, hányat mutatok?

     - Ez akkor sem vicces! Áruld már el nekem, hogy mit csináltál a női mosdóban, és miért kellett kijönnöd onnan úgy, mint egy elefántnak?- kérdeztem, miközben hidegvizet öntöttem a flakonomba, hogy azt tartsam a fejemhez.

     - Menjünk innen ki, és elmondom.- mondta, majd a hátamat tolva haladtunk előre.- Gyere, gyere, gyere, gyer…

     - Hé, te már megint itt?- állt fel a könyvtárosnő.

     - Siessünk!- húzott ki a könyvtárból a kezemnél fogva, útközben pedig felkapott egy táskát. Amint megállt, én ki is rántottam a kezemet.

     - Mi volt ez az egész? Mi, mi vagy te, valami bűnöző?

     - Nem. Nem, dehogy. Gyere, üljünk le, és elmondok mindent.

     - Most mondd. Itt.

     - Idefigyelj. Most vágtalak fejbe egy ajtóval. Csodálkoznék, ha nem lenne agyrázkódásod, ezért most szépen leülsz velem egy padra, és minden kérdésedre válaszolok. Ígérem. Egyébként Eric Saade vagyok.

     - Saade?

     - Svédországból jöttem.

     - Pedig az angolod majdnem tökéletes.

     - Csak majdnem?- mosolygott rám

     - Amelia Wright.- nyújtottam felé a kezemet, de az előző akciója miatt, még mindig zavarban voltam.- Oké.- néztem az órámra, miután leültünk a téren egy padra.- Kezdheted.

     - Szóval. Melyikkel kezdjem? A női mosdóba úgy kerültem be, hogy csak annak volt nyitva az ablaka.

Értetlen arckifejezésemet látva, tovább folytatta.

     - A könyvtáros nő azért volt ilyen ellenszenves, mert előadtam a könyvtárban.

     - Mit csináltál?

     - Oké figyelj, énekes akarok lenni. És az is leszek. Így reklámozom magam.- magyarázta úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.- Valójában elvesztettem egy fogadást a haverom ellen, és ezért akárhova megyek be, énekelnem kell. És vécére kellett mennem, tehát bementem a könyvtárba, ahol ugye csendben kéne lenni, én pedig… Hát igen, elkezdtem Queen-t énekelni. 

Ennél a pontnál kitört belőlem a röhögés. Ahogyan ezt a lehetetlen dolgot elképzeltem, egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Neki meg abszolút nem volt problémája ezzel, ő is nevetett.

     - De, mivel tudtam, hogy nem lesz hosszú életű a könyvtárban való tartózkodásom, olyan élelmes voltam, hogy előtte mentem vécére.

     - És miért kellett visszamenned?- kérdeztem még mindig nevetve.

     - Bent hagytam a táskám. A nagy harc közepette nem volt időm elmenni érte. Egy ideig gondolkodtam, mert biztos voltam benne, hogy a főbejáraton nem fogok tudni bemenni. Még egy járókelőt is megkértem rá, hogy hozza ki nekem, de…

     - Hagy találjam ki. Elhajtott? Hülyének nézett?

     - Igen, valahogy ennek a kettőnek a kombinációja volt.- mosolygott.- Aztán körbejártam a könyvtár körül, de a hátsó ajtók zárva voltak, így jöttek az ablakok. És a női mosdó,- amit kintről persze nem tudhattam- ablaka volt csak kinyitva. Majd ezután futottam össze veled.

     - Kicsit fájdalmasra sikeredett, de legalább emlékezetes marad. Legalábbis, ha a tükörbe nézek majd, a sebhelyemről biztos te fogsz eszembe jutni.- röhögtem. Egy ideig csak mosolyogtunk egymásra, de egy rezgés visszazökkentett a valóságba. Múúúzást hallottam a táskám aljáról, ezért gyorsan kikaptam onnan és felvettem.

     - Anyu?

     - Lia, hát hol vagy már? Miért nem szóltál, hogy elmész valahova?

     - Bocsánat, teljesen elfelejtettem, én…

     - Úton vagyok a suli felé…

     - Ne, itt vagyok a könyvtárnál.

     - Akkor gyere a parkolóhoz, ott várlak. De siess, már tényleg itt vagyok.

     - Rendben. Puszi.- tettem le a telefont.

     - Figyelj Eric, nekem most nagyon gyorsan mennem kell, mert ha tovább húzom az időt, én nem tudom, mit csinálnak velem.

Majd felálltam a padról, és olyan szédülés kerített hatalmába, hogyha Eric nem kap el, én tuti ájultan esek össze.

     - Elkísérlek, nem hagyhatom, hogy egyedül menj! Ez az egész az én hibám.

     - Köszi, de sajnálom, most azonnal futok. Tényleg mennem kell. Ne haragudj rám. Örülök, hogy megismertelek, nagyon jó fej srác vagy, és sosem foglak elfelejteni.

     - Hidd el, én sem, de egy elérh…

     - Szia Eric.- mondtam, és már futottam is a parkoló irányába.

2.- Felvétel indul!

Megjegyzés: lecseréltem a hátteret. Igaz, nem Londonban játszódik a sztori ezen része, de Nagy-Britanniának, Nagy-Britannia mind a kettő. :) A csillogás még odébb van. ;)
Hosszabb részt hoztam, hogy ha már unalmas/eseménytelen a történet, legalább hosszú legyen. Remélem alakulgat a dolog, és kezdtek kicsit összemelegedni a sztorival. :) Na, puszi xxx

    - Anyu!- kiáltottam, amint beléptem a házba Lynn-nel a nyomomban.- Itthon vagy?
    - Sziasztok.- mondta teljesen nyugodt hanggal, pedig esküdni mertem volna rá, hogy leüvölti a fejünket. Végül is nem tévedtem akkorát… Bementünk a konyhába anya után, vettem egy almát a gyümölcskosárból, és Lynn-nel együtt felültünk a pulthoz. Anya kipakolt pár cuccot a mosogatógépből, majd jött az, amire igazából fel voltam már készülve.
    - Na. Szóval hazudozás a matek tanárnak, mi?- fordult felénk, miközben a fakanállal hadonászott.
    - Ja. Végül is, egész jól összehoztuk.- mosolyogtam a mellettem ülő barátnőmre.
    - Azt észrevettem. Oké, na és mi lenne, ha most ördög helyett eljátszanám a barátnő anyukát? Úgysem bírtam soha.- kacsintott ránk. Egy ideig csak néztem magam elé, és miután rájöttem, hogy ezt tényleg anyu mondta, átgondoltam azt, amit mondott, nehogy az legyen, hogy ez az egész csak a fejemben zajlott le, és valójában olyan fejmosást kaptunk, mint még életünkben soha. De, ahogy anya kérdő tekintetét néztem, várva a válaszomra, kezdtem megbizonyosodni arról, hogy amit mondott, azt valójában komolyan is gondolta.
    - Hát jó, ahogy gondolod, te vagy az anyám.- köszörültem meg a torkom, majd megráztam a vállam.
    - Akkor majd este mesélj el mindent, most pedig csináljatok, amit akartok, ne velem foglalkozzatok. Csinálok nektek szendvicset! Jó lesz?- kérdezte miután már indultunk el az emelet felé.
    - Persze, köszi.- legyintettem hátra sem nézve, és robogtunk fel a szobámba.
    - Na, szerintem ez így megteszi.- mondta Lynn, miközben „művész stílusban” megnézte messzebbről az előadás „színhelyét”.- Készen vagy?
    - Ööö… Nem lehetne mégis máskor csinálni ezt?- kérdeztem riadtan.
    - Ne csináld már, szuper lesz! Ha nem lesz olyan jó,- amit egyébként kétlek- csak néhány ember fogja látni. De amit én erről az egészről gondolok, az az, hogy ez akár még a karriered kezdetét is jelentheti majd. Nem te lennél az első. Higgy nekem. Bízz bennem. Menni fog.
    - Ajj, ne már. Miért kell ilyen jó szónoknak lenned?- fújtattam, majd „ledobtam” magam a székre.
    - Készen vagy?
    - Neked úgyis tök mindegy, hogy mit mondok, de azért hátha ezt meg fogod hallani. Szóóóval, igen.
    - Figyelj. Három, kettő, egy.
    - Singing Radiohead at the top of our lungs, with the boom box blaring as we’re falling in love, I got a battle of whatever, but it’s getting us drunk, singing here’s to never growing up…

Hamar végeztünk, mindösszesen kétszer vettük fel a videót, azokból pedig kiválasztottuk a jobbat. A felvétel nagyon kis egyszerű lett, de mégsem üvölt róla az amatőrség, mint egyes „Me singing” videóknál. Ülök a fotelben, mögöttem a színes tapéta, és körülbelül derékig látszom a képen. A videó minősége szép tiszta, végig egy helyben volt, tehát az alapból ki van zárva, hogy valaki azért legyen ideges és nyomja ki a YouTube-ot, mert a szerencsétlen operatőr úgy mozgatja a kamerát, mintha mínusz ötven fokban kéne lennie, mindenféle meleg öltözet nélkül, és a megfagyás szélén állna. A hang is szépen szól, úgyhogy ez semmiképpen nem lehet a sikeremnek az útjában.
    - Idenézz!- szólt Lynn izgatottsággal a hangjában. Éppen az ágyon feküdtem elterülve, majd gyorsan felpattantam, és odamentem a laptopom előtt ülő kockámhoz.
    - Na mit látsz?
    - Körülbelül két órája raktuk fel a videót… Nézd meg a…
    - Hárome… HÁROMEZER-HÁROMSZÁZNYOLCVANKILENC??!?!?!?!?!?!- kiabáltam elképedve.- Nem hiszem el..
    - És képzeld el, mi lesz, ha már több napja, vagy hete fent lesz! Akkora sztár leszel, érzem!- bokszolt bele a vállamba. Oké, ezt tőlem tanulta.
    - Hát ez durva…- bámultam még mindig a képernyőt.
    - Elolvastam pár hozzászólást is. Nézd ezt!- mutatott rá az egyikre, aminek a végén a „Csókok Olaszországból” volt olvasható.
    - Valamint…- folytatta, miután elpirult fejjel elolvastam egy másik véleményt is.- Nem találtam utálkozó írást. Viszont van tizenkettő „Nem kedvelem”-ed.- biggyesztette le a szája szélét.
    - Szerintem túlélem.- nyomtam puszit mosolyogva a fejére.
    - Lynn! Itt alszol?- kiabálta fel anya.
    - Öhm, ja, szerintem igen, nincs kedvem már hazamenni.- válaszolta. Nálunk az ilyen gyakran előfordul. Anyu nagyon szereti Lynn-t, Lynn szülei, pedig tolerálják ezeket a dolgokat.
    - Kérsz valamit vacsira?- kérdeztem a még mindig a hozzászólásokat olvasgató barátnőmtől.
    - Van még a tegnapi gyrosból?- nézett rám. Én már meg sem lepődöm ezeken a dolgain. Egyébként is imádja anyu kajáit.
    - Aha, persze.- mondtam, és legközelebb két tál hatalmas adag kajával érkeztem vissza a szobámba.

Este tíz órakor már lefekvés közeli állapotban voltunk. Lynn a Samsung-ját, én meg a Blackberry-met nyomogattam. Megnéztem, mi történt a legutóbbi frissítésem óta Twitteren (kb. öt perccel ezelőtt volt), illetve lecsekkoltam pár új videót YouTube-on. Majd kimásztam az ágyból, és lekapcsoltam a lámpát. Visszafeküdtem az óriási franciaágyamba Lynn mellé, és vártam, hogy megszólaljon, mert már jó ideje látom rajta, hogy akar valami mondani.
    - Lia.
Na mit mondtam?
    - Igen?
    - Még sosem kérdeztem meg, pedig mindig is nagyon kíváncsi voltam erre…
    - Mondjad nyugodtan.- fordultunk egymás felé, bár nem láttuk egymást a sötétben.
    - Mivel én különlegesnek tartalak téged, ezért gondoltam, neked biztos nem olyan álmaid vannak, mint egy magamfajtának…
    - Légy szíves ne mondd ezt, mert attól még, hogy ki tudok csikarni néhány jó hangot a torkomon, még nem vagyok olyan nagy szám. És egyébként is. A magadfajták sokkal különlegesebbek. Ha egyáltalán bármire is viszem majd, egy idő után el fogok tűnni a süllyesztőben. Mert nincs bennem semmi extra. De benned van. Nagyon sokra viheted.
    - Akármennyire is máshogy gondolom én ezt, ez most nagyon jól esett. Szóval azt akartam kérdezni, hogy… Mi a legfőbb álmod?
    - Öh. Ez most… Hirtelen jött. Nem hiszem, hogy van egyetlenegy hatalmas életcélom. De vannak olyan dolgok, amiket el szeretnék érni. Amik a legboldogabb emberek egyikévé tehetnének. Mégis… hát, amióta először belecsöppentem a világába, amióta először megláttam… Szeretnék szerepelni az Eurovízión.
    - Na ne!- nézett rám elképedve. Legalábbis, gondolom, ezt csinálhatta a hangja alapján, mert ugye nem láttam semmit. Egy ideig csendben volt, majd újra beszélni kezdett.
    - Nem is gondoltam volna! Rendesen megleptél.
    - Tényleg? Csak mert, szerintem azért a normálisnál jobban szeretem. Olyan sokat beszélek róla.

    - Pedig nekem nem tűnt fel. Lehet, hogy alapból nálam vannak a problémák.
    - Tegnap este is a három évvel ezelőtt megtartott dalfesztivált néztem újra. Azt volt az egyik kedvencem. Nem tudom, miért fogott ennyire meg, de úgy érzem, jelenleg nem tehetne semmi más boldogabbá, minthogy az ESC színpadán énekeljek. Na és neked? Eleget rizsáztam már.
    - Hát izé. Nem is tudom. Ezen még nem nagyon gondolkoztam.
    - Értem. De ne felejts el azonnal szólni, miután megvan életed nagy álma, mert addig igyekszünk majd, amíg meg nem kapod.
    - Jó éjt, Lia.
    - Jó éjt neked is, Lynn.
    - Szeretlek.
    - Én is.

+

Sziasztok. :)

Úgy gondoltam, mindenkép írok majd egy kis, hát, hogy is mondjam, kiegészítő bejegyzést- ami természetesen az új sztorival kapcsolatos-, miután kirakom az első részt.
A történettel kapcsolatban:
Igen, az eleje unalmas lesz, valahonnan el kell indulni. Habár, ha jobban belegondolok, talán már a harmadik részben lesz az első esemény, ami megváltoztatja a dolgokat. Úgyhogy nem kell sokáig várni. ;)
Gondolom, olvastátok az epilógust. Szerintem viszonylag jó lett, de van egy dolog, amit tapasztaltam vele kapcsolatban. Szóval. Az EPILÓGUS NEM A SZTORI ELEJE, de gondolom, az eseménytelen első rész után ez sokatoknak világossá vált. Tehát a lényeg az, hogy az előzetesben leírtak a sztori pörgősebb részében várható majd, szó szerint így fog szerepelni benne.
A szereplők:
Kezdem is akkor a főszereplővel, Liával, akit ugye Selena Gomez "alakít" a fejlécemen (:DD), illetve a kisképeken, ahol a szereplők vannak. Valójában Liát én nem úgy képzelem el, mint Selenát. Egy picit azzal is próbáltam ezt mutatni, hogy Sel haját vörösesbarnára színeztem be. Kb ilyen hajszínt képzeltem el a főhőslánynak. Tehát, ha gondoljátok, lehet a fejetekben egy olyan Amelia, aki úgy néz ki, mint Selena, de őt igazából arra használtam fel, hogy Lia szerepelhessen képeken.

Lynn-ről csak annyit mondanék, hogy szintén nem Demi Lovato külsővel képzelem el, de mivel a Delena barátság elég híres volt, sok közös kép van róluk, amiket így felhasználhatok a bloghoz. De alapvetően egy Bridgit Mendler típusú lányt képzeltem el Kathleen-nek :) (Oké, lehet, hogy majd lecserélem a képét, nem tudooom)

Khm. Khhhhhhm. Eric Saade. Ő Eric Saade. Nem mondok semmit, a történetben majd minden kiderül. ;)
...

Fontos tudnivalók:
Nagyon fontos, hogy azok a dolgok/események..., amik a valóságban xy-kor történtek, a sztoriban szinte teljesen más időben zajlanak le. Ajj, ezt nehéz megfogalmazni. :D Majd, ha egy-egy részben ilyen előfordul, odaírom majd megjegyzésnek.
Valamint... Nem, ezt nem mondhatom még el, mert ez a történetben lesz. Megpróbálom a lehető legsejtelmesebben elmagyarázni. Hmm. Szóval, lesz néhány dolog, amiket a valóságban már valami birtokol, a sztoriban mégis máshoz fog tartozni. Oké, ennyit erről. :D
Helyszín:
Ugye a történet Nagy-Britanniában, azon belül Manchesterben zajlik. Többet nem mondhatok, mert talán ez (többször is, elég jelentősen) változni fog.
Nem tudok mást dumálni, remélem akad pár ember köztetek, akit érdekel az új csinálmányom. ;) A héten jön a második rész.
Puszi nektek xxx

1.- Kezdet

- Szia anyu!- kiáltottam már a kert végéből, ugyanis rohannom kellett, hogy elérjem a buszt. Ugráltam össze-vissza, mint valami idióta, mert az utóbbi napokban rengeteg eső esett, és ezért mindenfelé pocsolyák voltak.

            - Ne, ne! Kérjem, várjon!- üvöltöttem a buszsofőrnek, aki már indult is volna tovább, de szerencsére észrevette, hogy Usain Bolt-nak érzem magam, és azért rohanok ilyen esze-veszetten, hogy elsőnek érjek be a célba. Hát, ha nem is teljesen volt ez az igazság, tényleg erősen túlszárnyaltam eddigi futóeredményeimet. 

Felpattantam a buszra, megkerestem a szokásos helyemet és lecuccoltam a mellettem lévő ülésre. Kikutattam a fülhallgatómat (persze a táska alján volt), elővettem a Blackberry-met és kerestem valami hangulatomhoz illő számot. Alapvetően tökre fel voltam dobva, még annak ellenére is, hogy tocsogtam a vízben, mert teljesen átázott a cipőm. Végül Little Mix-nél állapodtam meg, úgyhogy a DNA pörgős ritmusára mozgattam a lábam, közben, pedig Manchester utcáit róva néztem az elvonuló nyüzsgő tömeget.

Az iskolabusz lassan leparkolt a Manchester High parkolójában, engem annyira nem érdekelt, eldöntöttem magamban, hogy amíg nem megy végig a zene, amit éppen akkor hallgattam, le nem szállok a járműről. A buszvezetőt ez nem szokta idegesíteni, mindig ezt csinálom, egyébként meg tök jó fej, úgyhogy van, hogy simán elbeszélgetek vele az első óra kezdetéig. Az ablaknak döntött fejjel, és csukott szemmel hallgattam a szám utolsó másodperceit, amikor hirtelen valaki elkezdett rángatni.

            - Liaaaaaaa!!

            - Basszus, mi van már megint? Jaj, bocs Lynn. Szépségesen szép reggelt neked.- mondtam mosolyogva, és megöleltem.- Na mesélj, mi történt?

            - Mi lenne, ha ma felvennénk életed első olyan videóját, amit felrakunk YouTube-ra és…

            - Állj, állj, állj. Lassíts. Hogy jutott ez most eszedbe? Én örülök, hogy törődsz velem, és, hogy segíteni akarsz, de… Egy pillanat. Normális vagyok én? Úristen, persze!!!

            - Ááá, híres leszel, híres leszel!!- ujjongott magában, miközben engem ütögetett (?). :D- És mit fogunk előadni? Illetve, mit fogsz énekelni?- nézett rám csillogó szemekkel.

            - Hmm. Mit szólnál egy Here’s To Never Growing Up-hoz?- kacsintottam rá.

            - Ah, szuper!

            - Bocsánat lányok, hogy félbeszakítalak benneteket, de azt hiszem, becsöngettek.

            - Á, mindegy.

            - Lynn, várj. Mi az első óránk?

            - Öö, hát ma... A francba, futááás!- kiáltotta, és magával rántott.

Szélsebesen száguldottunk a suli felé, berontottunk a bejáraton, és rohantunk tovább a folyosókon.

            - Lia gyere mááár!

            - Te könnyen beszélsz, nem te futottál már reggel versenyt az idővel…- lihegtem.

            - Jó, értem, de gyere, mert még hátra van egy folyosó.

Elértünk a matekteremhez, ahonnan szokás szerint üvöltés hangja szűrődött ki. És nekünk most be kell menni. Ezt jól megcsináltuk… Kop, kop, kop.

            - Igen?

            - Öhm, khm. Öh, elnézést Mr. Brown, elnézést a késésért, megengedné, hogy bemenjünk?- makogtam.

            - Nos, fáradjanak beljebb, és közben legyenek szívesek elmagyarázni, hogy mégis MI AZ OKA ANNAK, HOGY TÖBB, MINT NEGYEDÓRÁS KÉSÉSSEL ÉRKEZNEK ÓRÁRA?!?!?!?!?- üvöltötte torkaszakadtából. Szerintem nem mondok olyan meghökkentő dolgot azzal, hogy amikor kijött az első hang a torkából, akkorát ugrottam, hogy talán a világrekordot is megközelítettem. Szuper, kész atléta lettem mostanra.

            - Öhm, hát, hogy is mondjam… Elöntötte a víz a házunkat!

            - Tessék??- förmedt rá Lynn-re Mr. Brown, mintha rosszul hallotta volna.

            - Hát, izé, felújítják a házunkat éééés… tegnap este pont a konyhát csinálták, és hát… valahogy tönkretették a vízcsövet, ami reggelre elárasztotta a házat. Khm, és, úgy kábé így történt.

            - Ez borzalmas.- próbált sajnálatot éreztetni a mondandójában, de a végkifejlet elég bizarrnak tűnt. A vérszomjas fejéről ne is beszéljünk.- És megkérdezhetem, hogy Wright-nak mégis mi köze van ehhez?

            - Náluk aludtam. És amikor felkeltünk, a padlón több centi magas víz állt, így segítenünk kellett összepakolni az addig el nem ázott dolgokat, majd átmentünk hozzánk, hogy átöltözhessünk.

            - Értem.- fúrta bele hitetlenül mosolygó tekintetét az enyémbe.- Gray, alá tudja támasztani Wright meséjét?

            - Öhm, igen, természetesen, hisz’ én is jelen voltam.- válaszolta Lynn teljesen beleélve magát a szerepébe.

            - Rendben, mindenesetre azért megkérdezem szünetben a szülőket. Félre ne értsenek, nem azért, mert azt gondolnám, hogy esetleg ez a szerencsétlenséget elbeszélő történet kitaláció lenne, hanem tudják, hátha tudok esetleg segíteni.- mondta gonosz mosollyal. Mi egymásra néztünk, és amint odasiettünk a helyünkre, kipakoltuk a cuccunkat, majd előrángattuk a mobiljainkat, és körülbelül vagy százszor elküldtük mindenegyes családtagunknak ugyanazt az üzenetet, nehogy elbukjon a mi szépen felépített kamu sztorink.

A nap többi része gyorsan eltelt. Matek óra után kaptunk egy csomó sms-t, hogy vették az adást, de otthon még beszélünk stb. Úgyhogy ezt viszonylag könnyen megúsztuk. Remélem azért Mr. Brown nem tudja, hogy hol lakik a Gray família.

            - Figyu, sétálunk, vagy megyünk busszal?- kérdezte Lynn, aki bár próbálta eltitkolni, nagyon fel volt dobva, amiért csinálunk egy „Me singing”-et, amit felnyomunk YouTube-ra.

            - Szerintem gyalogoljunk.- néztem rá, majd elindultunk hazafelé a főút menti járdán.

            - És ugye nem mentek sehova 19.-én?

            - Oké, most úgy csinálok, mintha nem tudnám, hogy a szülinapomra tervezel valamit. Szóval, nem, nem megyünk sehova, de egyébként sem engedném, mert pont arra a napra esik az Eurovíziós Dalfesztivál döntője, amit soha, semmilyen körülmények között sem hagynék ki.- nevettem, miközben kirántottam hirtelen a pocsolyában ázó, már amúgy is poshadt állapotú Converse-emet.

            - Úú, ja tényleg! Akkor majd átmegyek hozzátok és megnézzük együtt!

            - Szuper!- ugráltunk egy sort.

            - A sweet16-eknek úgyis különlegesnek kell lenniük, ilyet meg szerintem senki sem tartana. És kinek szurkolunk?

            - Az angolok előadása nem tetszik, viszont az írek a kedvenceim. Imádom a Jedward-ot! Akkora egyéniségek! Komolyan hihetetlenek! She’s got hips like Shakira, lips of Angelina, twisted like Gaga, dances like Madonna…

            - Imádom, amikor énekelsz!

            - Én meg téged imádlak.- öleltem meg, majd az út hátralévő részét tervezgetéssel töltöttük el.