2.- Felvétel indul!

Megjegyzés: lecseréltem a hátteret. Igaz, nem Londonban játszódik a sztori ezen része, de Nagy-Britanniának, Nagy-Britannia mind a kettő. :) A csillogás még odébb van. ;)
Hosszabb részt hoztam, hogy ha már unalmas/eseménytelen a történet, legalább hosszú legyen. Remélem alakulgat a dolog, és kezdtek kicsit összemelegedni a sztorival. :) Na, puszi xxx

    - Anyu!- kiáltottam, amint beléptem a házba Lynn-nel a nyomomban.- Itthon vagy?
    - Sziasztok.- mondta teljesen nyugodt hanggal, pedig esküdni mertem volna rá, hogy leüvölti a fejünket. Végül is nem tévedtem akkorát… Bementünk a konyhába anya után, vettem egy almát a gyümölcskosárból, és Lynn-nel együtt felültünk a pulthoz. Anya kipakolt pár cuccot a mosogatógépből, majd jött az, amire igazából fel voltam már készülve.
    - Na. Szóval hazudozás a matek tanárnak, mi?- fordult felénk, miközben a fakanállal hadonászott.
    - Ja. Végül is, egész jól összehoztuk.- mosolyogtam a mellettem ülő barátnőmre.
    - Azt észrevettem. Oké, na és mi lenne, ha most ördög helyett eljátszanám a barátnő anyukát? Úgysem bírtam soha.- kacsintott ránk. Egy ideig csak néztem magam elé, és miután rájöttem, hogy ezt tényleg anyu mondta, átgondoltam azt, amit mondott, nehogy az legyen, hogy ez az egész csak a fejemben zajlott le, és valójában olyan fejmosást kaptunk, mint még életünkben soha. De, ahogy anya kérdő tekintetét néztem, várva a válaszomra, kezdtem megbizonyosodni arról, hogy amit mondott, azt valójában komolyan is gondolta.
    - Hát jó, ahogy gondolod, te vagy az anyám.- köszörültem meg a torkom, majd megráztam a vállam.
    - Akkor majd este mesélj el mindent, most pedig csináljatok, amit akartok, ne velem foglalkozzatok. Csinálok nektek szendvicset! Jó lesz?- kérdezte miután már indultunk el az emelet felé.
    - Persze, köszi.- legyintettem hátra sem nézve, és robogtunk fel a szobámba.
    - Na, szerintem ez így megteszi.- mondta Lynn, miközben „művész stílusban” megnézte messzebbről az előadás „színhelyét”.- Készen vagy?
    - Ööö… Nem lehetne mégis máskor csinálni ezt?- kérdeztem riadtan.
    - Ne csináld már, szuper lesz! Ha nem lesz olyan jó,- amit egyébként kétlek- csak néhány ember fogja látni. De amit én erről az egészről gondolok, az az, hogy ez akár még a karriered kezdetét is jelentheti majd. Nem te lennél az első. Higgy nekem. Bízz bennem. Menni fog.
    - Ajj, ne már. Miért kell ilyen jó szónoknak lenned?- fújtattam, majd „ledobtam” magam a székre.
    - Készen vagy?
    - Neked úgyis tök mindegy, hogy mit mondok, de azért hátha ezt meg fogod hallani. Szóóóval, igen.
    - Figyelj. Három, kettő, egy.
    - Singing Radiohead at the top of our lungs, with the boom box blaring as we’re falling in love, I got a battle of whatever, but it’s getting us drunk, singing here’s to never growing up…

Hamar végeztünk, mindösszesen kétszer vettük fel a videót, azokból pedig kiválasztottuk a jobbat. A felvétel nagyon kis egyszerű lett, de mégsem üvölt róla az amatőrség, mint egyes „Me singing” videóknál. Ülök a fotelben, mögöttem a színes tapéta, és körülbelül derékig látszom a képen. A videó minősége szép tiszta, végig egy helyben volt, tehát az alapból ki van zárva, hogy valaki azért legyen ideges és nyomja ki a YouTube-ot, mert a szerencsétlen operatőr úgy mozgatja a kamerát, mintha mínusz ötven fokban kéne lennie, mindenféle meleg öltözet nélkül, és a megfagyás szélén állna. A hang is szépen szól, úgyhogy ez semmiképpen nem lehet a sikeremnek az útjában.
    - Idenézz!- szólt Lynn izgatottsággal a hangjában. Éppen az ágyon feküdtem elterülve, majd gyorsan felpattantam, és odamentem a laptopom előtt ülő kockámhoz.
    - Na mit látsz?
    - Körülbelül két órája raktuk fel a videót… Nézd meg a…
    - Hárome… HÁROMEZER-HÁROMSZÁZNYOLCVANKILENC??!?!?!?!?!?!- kiabáltam elképedve.- Nem hiszem el..
    - És képzeld el, mi lesz, ha már több napja, vagy hete fent lesz! Akkora sztár leszel, érzem!- bokszolt bele a vállamba. Oké, ezt tőlem tanulta.
    - Hát ez durva…- bámultam még mindig a képernyőt.
    - Elolvastam pár hozzászólást is. Nézd ezt!- mutatott rá az egyikre, aminek a végén a „Csókok Olaszországból” volt olvasható.
    - Valamint…- folytatta, miután elpirult fejjel elolvastam egy másik véleményt is.- Nem találtam utálkozó írást. Viszont van tizenkettő „Nem kedvelem”-ed.- biggyesztette le a szája szélét.
    - Szerintem túlélem.- nyomtam puszit mosolyogva a fejére.
    - Lynn! Itt alszol?- kiabálta fel anya.
    - Öhm, ja, szerintem igen, nincs kedvem már hazamenni.- válaszolta. Nálunk az ilyen gyakran előfordul. Anyu nagyon szereti Lynn-t, Lynn szülei, pedig tolerálják ezeket a dolgokat.
    - Kérsz valamit vacsira?- kérdeztem a még mindig a hozzászólásokat olvasgató barátnőmtől.
    - Van még a tegnapi gyrosból?- nézett rám. Én már meg sem lepődöm ezeken a dolgain. Egyébként is imádja anyu kajáit.
    - Aha, persze.- mondtam, és legközelebb két tál hatalmas adag kajával érkeztem vissza a szobámba.

Este tíz órakor már lefekvés közeli állapotban voltunk. Lynn a Samsung-ját, én meg a Blackberry-met nyomogattam. Megnéztem, mi történt a legutóbbi frissítésem óta Twitteren (kb. öt perccel ezelőtt volt), illetve lecsekkoltam pár új videót YouTube-on. Majd kimásztam az ágyból, és lekapcsoltam a lámpát. Visszafeküdtem az óriási franciaágyamba Lynn mellé, és vártam, hogy megszólaljon, mert már jó ideje látom rajta, hogy akar valami mondani.
    - Lia.
Na mit mondtam?
    - Igen?
    - Még sosem kérdeztem meg, pedig mindig is nagyon kíváncsi voltam erre…
    - Mondjad nyugodtan.- fordultunk egymás felé, bár nem láttuk egymást a sötétben.
    - Mivel én különlegesnek tartalak téged, ezért gondoltam, neked biztos nem olyan álmaid vannak, mint egy magamfajtának…
    - Légy szíves ne mondd ezt, mert attól még, hogy ki tudok csikarni néhány jó hangot a torkomon, még nem vagyok olyan nagy szám. És egyébként is. A magadfajták sokkal különlegesebbek. Ha egyáltalán bármire is viszem majd, egy idő után el fogok tűnni a süllyesztőben. Mert nincs bennem semmi extra. De benned van. Nagyon sokra viheted.
    - Akármennyire is máshogy gondolom én ezt, ez most nagyon jól esett. Szóval azt akartam kérdezni, hogy… Mi a legfőbb álmod?
    - Öh. Ez most… Hirtelen jött. Nem hiszem, hogy van egyetlenegy hatalmas életcélom. De vannak olyan dolgok, amiket el szeretnék érni. Amik a legboldogabb emberek egyikévé tehetnének. Mégis… hát, amióta először belecsöppentem a világába, amióta először megláttam… Szeretnék szerepelni az Eurovízión.
    - Na ne!- nézett rám elképedve. Legalábbis, gondolom, ezt csinálhatta a hangja alapján, mert ugye nem láttam semmit. Egy ideig csendben volt, majd újra beszélni kezdett.
    - Nem is gondoltam volna! Rendesen megleptél.
    - Tényleg? Csak mert, szerintem azért a normálisnál jobban szeretem. Olyan sokat beszélek róla.

    - Pedig nekem nem tűnt fel. Lehet, hogy alapból nálam vannak a problémák.
    - Tegnap este is a három évvel ezelőtt megtartott dalfesztivált néztem újra. Azt volt az egyik kedvencem. Nem tudom, miért fogott ennyire meg, de úgy érzem, jelenleg nem tehetne semmi más boldogabbá, minthogy az ESC színpadán énekeljek. Na és neked? Eleget rizsáztam már.
    - Hát izé. Nem is tudom. Ezen még nem nagyon gondolkoztam.
    - Értem. De ne felejts el azonnal szólni, miután megvan életed nagy álma, mert addig igyekszünk majd, amíg meg nem kapod.
    - Jó éjt, Lia.
    - Jó éjt neked is, Lynn.
    - Szeretlek.
    - Én is.

+

Sziasztok. :)

Úgy gondoltam, mindenkép írok majd egy kis, hát, hogy is mondjam, kiegészítő bejegyzést- ami természetesen az új sztorival kapcsolatos-, miután kirakom az első részt.
A történettel kapcsolatban:
Igen, az eleje unalmas lesz, valahonnan el kell indulni. Habár, ha jobban belegondolok, talán már a harmadik részben lesz az első esemény, ami megváltoztatja a dolgokat. Úgyhogy nem kell sokáig várni. ;)
Gondolom, olvastátok az epilógust. Szerintem viszonylag jó lett, de van egy dolog, amit tapasztaltam vele kapcsolatban. Szóval. Az EPILÓGUS NEM A SZTORI ELEJE, de gondolom, az eseménytelen első rész után ez sokatoknak világossá vált. Tehát a lényeg az, hogy az előzetesben leírtak a sztori pörgősebb részében várható majd, szó szerint így fog szerepelni benne.
A szereplők:
Kezdem is akkor a főszereplővel, Liával, akit ugye Selena Gomez "alakít" a fejlécemen (:DD), illetve a kisképeken, ahol a szereplők vannak. Valójában Liát én nem úgy képzelem el, mint Selenát. Egy picit azzal is próbáltam ezt mutatni, hogy Sel haját vörösesbarnára színeztem be. Kb ilyen hajszínt képzeltem el a főhőslánynak. Tehát, ha gondoljátok, lehet a fejetekben egy olyan Amelia, aki úgy néz ki, mint Selena, de őt igazából arra használtam fel, hogy Lia szerepelhessen képeken.

Lynn-ről csak annyit mondanék, hogy szintén nem Demi Lovato külsővel képzelem el, de mivel a Delena barátság elég híres volt, sok közös kép van róluk, amiket így felhasználhatok a bloghoz. De alapvetően egy Bridgit Mendler típusú lányt képzeltem el Kathleen-nek :) (Oké, lehet, hogy majd lecserélem a képét, nem tudooom)

Khm. Khhhhhhm. Eric Saade. Ő Eric Saade. Nem mondok semmit, a történetben majd minden kiderül. ;)
...

Fontos tudnivalók:
Nagyon fontos, hogy azok a dolgok/események..., amik a valóságban xy-kor történtek, a sztoriban szinte teljesen más időben zajlanak le. Ajj, ezt nehéz megfogalmazni. :D Majd, ha egy-egy részben ilyen előfordul, odaírom majd megjegyzésnek.
Valamint... Nem, ezt nem mondhatom még el, mert ez a történetben lesz. Megpróbálom a lehető legsejtelmesebben elmagyarázni. Hmm. Szóval, lesz néhány dolog, amiket a valóságban már valami birtokol, a sztoriban mégis máshoz fog tartozni. Oké, ennyit erről. :D
Helyszín:
Ugye a történet Nagy-Britanniában, azon belül Manchesterben zajlik. Többet nem mondhatok, mert talán ez (többször is, elég jelentősen) változni fog.
Nem tudok mást dumálni, remélem akad pár ember köztetek, akit érdekel az új csinálmányom. ;) A héten jön a második rész.
Puszi nektek xxx

1.- Kezdet

- Szia anyu!- kiáltottam már a kert végéből, ugyanis rohannom kellett, hogy elérjem a buszt. Ugráltam össze-vissza, mint valami idióta, mert az utóbbi napokban rengeteg eső esett, és ezért mindenfelé pocsolyák voltak.

            - Ne, ne! Kérjem, várjon!- üvöltöttem a buszsofőrnek, aki már indult is volna tovább, de szerencsére észrevette, hogy Usain Bolt-nak érzem magam, és azért rohanok ilyen esze-veszetten, hogy elsőnek érjek be a célba. Hát, ha nem is teljesen volt ez az igazság, tényleg erősen túlszárnyaltam eddigi futóeredményeimet. 

Felpattantam a buszra, megkerestem a szokásos helyemet és lecuccoltam a mellettem lévő ülésre. Kikutattam a fülhallgatómat (persze a táska alján volt), elővettem a Blackberry-met és kerestem valami hangulatomhoz illő számot. Alapvetően tökre fel voltam dobva, még annak ellenére is, hogy tocsogtam a vízben, mert teljesen átázott a cipőm. Végül Little Mix-nél állapodtam meg, úgyhogy a DNA pörgős ritmusára mozgattam a lábam, közben, pedig Manchester utcáit róva néztem az elvonuló nyüzsgő tömeget.

Az iskolabusz lassan leparkolt a Manchester High parkolójában, engem annyira nem érdekelt, eldöntöttem magamban, hogy amíg nem megy végig a zene, amit éppen akkor hallgattam, le nem szállok a járműről. A buszvezetőt ez nem szokta idegesíteni, mindig ezt csinálom, egyébként meg tök jó fej, úgyhogy van, hogy simán elbeszélgetek vele az első óra kezdetéig. Az ablaknak döntött fejjel, és csukott szemmel hallgattam a szám utolsó másodperceit, amikor hirtelen valaki elkezdett rángatni.

            - Liaaaaaaa!!

            - Basszus, mi van már megint? Jaj, bocs Lynn. Szépségesen szép reggelt neked.- mondtam mosolyogva, és megöleltem.- Na mesélj, mi történt?

            - Mi lenne, ha ma felvennénk életed első olyan videóját, amit felrakunk YouTube-ra és…

            - Állj, állj, állj. Lassíts. Hogy jutott ez most eszedbe? Én örülök, hogy törődsz velem, és, hogy segíteni akarsz, de… Egy pillanat. Normális vagyok én? Úristen, persze!!!

            - Ááá, híres leszel, híres leszel!!- ujjongott magában, miközben engem ütögetett (?). :D- És mit fogunk előadni? Illetve, mit fogsz énekelni?- nézett rám csillogó szemekkel.

            - Hmm. Mit szólnál egy Here’s To Never Growing Up-hoz?- kacsintottam rá.

            - Ah, szuper!

            - Bocsánat lányok, hogy félbeszakítalak benneteket, de azt hiszem, becsöngettek.

            - Á, mindegy.

            - Lynn, várj. Mi az első óránk?

            - Öö, hát ma... A francba, futááás!- kiáltotta, és magával rántott.

Szélsebesen száguldottunk a suli felé, berontottunk a bejáraton, és rohantunk tovább a folyosókon.

            - Lia gyere mááár!

            - Te könnyen beszélsz, nem te futottál már reggel versenyt az idővel…- lihegtem.

            - Jó, értem, de gyere, mert még hátra van egy folyosó.

Elértünk a matekteremhez, ahonnan szokás szerint üvöltés hangja szűrődött ki. És nekünk most be kell menni. Ezt jól megcsináltuk… Kop, kop, kop.

            - Igen?

            - Öhm, khm. Öh, elnézést Mr. Brown, elnézést a késésért, megengedné, hogy bemenjünk?- makogtam.

            - Nos, fáradjanak beljebb, és közben legyenek szívesek elmagyarázni, hogy mégis MI AZ OKA ANNAK, HOGY TÖBB, MINT NEGYEDÓRÁS KÉSÉSSEL ÉRKEZNEK ÓRÁRA?!?!?!?!?- üvöltötte torkaszakadtából. Szerintem nem mondok olyan meghökkentő dolgot azzal, hogy amikor kijött az első hang a torkából, akkorát ugrottam, hogy talán a világrekordot is megközelítettem. Szuper, kész atléta lettem mostanra.

            - Öhm, hát, hogy is mondjam… Elöntötte a víz a házunkat!

            - Tessék??- förmedt rá Lynn-re Mr. Brown, mintha rosszul hallotta volna.

            - Hát, izé, felújítják a házunkat éééés… tegnap este pont a konyhát csinálták, és hát… valahogy tönkretették a vízcsövet, ami reggelre elárasztotta a házat. Khm, és, úgy kábé így történt.

            - Ez borzalmas.- próbált sajnálatot éreztetni a mondandójában, de a végkifejlet elég bizarrnak tűnt. A vérszomjas fejéről ne is beszéljünk.- És megkérdezhetem, hogy Wright-nak mégis mi köze van ehhez?

            - Náluk aludtam. És amikor felkeltünk, a padlón több centi magas víz állt, így segítenünk kellett összepakolni az addig el nem ázott dolgokat, majd átmentünk hozzánk, hogy átöltözhessünk.

            - Értem.- fúrta bele hitetlenül mosolygó tekintetét az enyémbe.- Gray, alá tudja támasztani Wright meséjét?

            - Öhm, igen, természetesen, hisz’ én is jelen voltam.- válaszolta Lynn teljesen beleélve magát a szerepébe.

            - Rendben, mindenesetre azért megkérdezem szünetben a szülőket. Félre ne értsenek, nem azért, mert azt gondolnám, hogy esetleg ez a szerencsétlenséget elbeszélő történet kitaláció lenne, hanem tudják, hátha tudok esetleg segíteni.- mondta gonosz mosollyal. Mi egymásra néztünk, és amint odasiettünk a helyünkre, kipakoltuk a cuccunkat, majd előrángattuk a mobiljainkat, és körülbelül vagy százszor elküldtük mindenegyes családtagunknak ugyanazt az üzenetet, nehogy elbukjon a mi szépen felépített kamu sztorink.

A nap többi része gyorsan eltelt. Matek óra után kaptunk egy csomó sms-t, hogy vették az adást, de otthon még beszélünk stb. Úgyhogy ezt viszonylag könnyen megúsztuk. Remélem azért Mr. Brown nem tudja, hogy hol lakik a Gray família.

            - Figyu, sétálunk, vagy megyünk busszal?- kérdezte Lynn, aki bár próbálta eltitkolni, nagyon fel volt dobva, amiért csinálunk egy „Me singing”-et, amit felnyomunk YouTube-ra.

            - Szerintem gyalogoljunk.- néztem rá, majd elindultunk hazafelé a főút menti járdán.

            - És ugye nem mentek sehova 19.-én?

            - Oké, most úgy csinálok, mintha nem tudnám, hogy a szülinapomra tervezel valamit. Szóval, nem, nem megyünk sehova, de egyébként sem engedném, mert pont arra a napra esik az Eurovíziós Dalfesztivál döntője, amit soha, semmilyen körülmények között sem hagynék ki.- nevettem, miközben kirántottam hirtelen a pocsolyában ázó, már amúgy is poshadt állapotú Converse-emet.

            - Úú, ja tényleg! Akkor majd átmegyek hozzátok és megnézzük együtt!

            - Szuper!- ugráltunk egy sort.

            - A sweet16-eknek úgyis különlegesnek kell lenniük, ilyet meg szerintem senki sem tartana. És kinek szurkolunk?

            - Az angolok előadása nem tetszik, viszont az írek a kedvenceim. Imádom a Jedward-ot! Akkora egyéniségek! Komolyan hihetetlenek! She’s got hips like Shakira, lips of Angelina, twisted like Gaga, dances like Madonna…

            - Imádom, amikor énekelsz!

            - Én meg téged imádlak.- öleltem meg, majd az út hátralévő részét tervezgetéssel töltöttük el.

Epilógus

A vadonatúj sztori epilógusa. Remélem tetszik. ;) xxx

(a véleményeket várom❤)

Teljesen zavaros volt minden, a pulzusom az egekbe szökött,
de én csak egy valakit kerestem. A Green Roomból kilépve (ahol
egyébként tapintható volt az izgatottság), a szembejövő tömegre
nem figyelve haladtam előre felé. Közben elkezdődött az ikrek
előadása, amit nemcsak az alapján tudtam megállapítani, hogy őrült
hangosan és nyújtva mondták be azt, hogy „Írorszáááág”, hanem
felcsendült az a bizonyos vízfelszínről szóló dal, amit elfogultság
nélkül is imádtam. Sajnáltam, hogy nem láthatom az előadást, de
akkor, azokban a percekben csakis egy dologra tudtam koncentrálni.
Mégpedig arra, hogy meg kell Őt találnom.
Amikor hétvégén láttam, egyszerűen nem hittem a szememnek.
Ott nem volt időm megkeresni, de most igen, ugyanis én még bőven
odébb vagyok a sorrendben. Vajon nem akarja, hogy megtaláljam?
Vagy ő is keres engem? Miért nincs sehol, ha nemsokára ő
következik? A csapatából is csak néhányan ültek a számukra
kinevezett félkör alakú kanapén. Lehet, hogy oda kellett volna
mennem, és megkérdeznem őket? Nem lehet. Biztos. Mindegy, már
semmiképpen nem fordulok vissza addig, amíg meg nem találom.
A folyosókon civilek nem mászkáltak, viszont a szervezők, a
tévések, és a mindenféle fontos vendégek miatt elég zsúfolttá, és
nehezen járhatóvá váltak. A szőkéknek a fülbemászó daluk már a
vége felé járt, de még mindig csak mentem és mentem előre. És
nem, nem azzal volt a probléma, hogy esetleg nem ismerem fel, vagy
ilyenek. Ha a nézőtéren ült volna valahol, én biztos megtalálom. De
ott biztos nem volt, és ott sem, ahol én kerestem.
Elképzelni sem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, csak
bolyongtam, mások meg csodálkozva vették tudomásul, hogy
én itt lófrálok, ahelyett, hogy a Green Roomban lengetném a
zászlónkat, hátha látszik a tévében. Voltak, akik köszöntek, én rájuk
mosolyogtam, és visszaköszöntem (felismerték már a fejemet), aztán
olyan is akadt, aki még beszélgetni is akart, de a cél még mindig ott
lebegett előttem, úgyhogy nem állhattam le.
Gondoltam benézek az előadó terembe, ahol a színpad és a
nézőtér is található. Valahogy sikerült beerőszakolnom magam
az egyik ajtón, így szinte szembe találtam magam a színpaddal.
Odajöttek hozzám problémázni, hogy menjek vissza a helyemre
(?) és ne zavarjam az előadást, amikor elkezdett dübörögni egy
ritmus, amit most talán a leginkább hallani akartam. Felnéztem, és
megláttam azt az illetőt, akit már hónapok óta kerestem.