6.- Küzdj, harcolj vagy egyszerűen csak menj haza

Megjegyzés: Ez lett a leghosszabb rész, amit valaha blogba írtam, de ezt már nem lehetett tovább húzni, egyszerűen nem lett volna jó részekre osztani. Azért csak most hoztam, mert múlt héten végig nyaraltam, és tényleg olyan hosszú lett, hogy igazság szerint szükségem volt három napra ahhoz, hogy befejezzem. Remélem tetszeni fog, az elején kicsit durva, és szerintem abszolút nem várt eseményt olvashattok majd, de megsúgom, hogy ennek a résznek happy end lesz a vége. ;) Puszi nektek. (ui: holnap hozom hozzá a képeket is)

            - Lia! Lia! LIA!!! Hallasz?? LIA!

Kétségbeesett kiáltásokat hallottam valahonnan messziről, egy másik világból, ami összetört engem. Nem tudom pontosan, hogy hol lehettem, de itt nem éreztem fájdalmat. Békesség és nyugalom járta be a testem, legszívesebben itt maradnék örökre. De tudom, hogy nem lehet. Nem hagyhatom ott őket. Nem tehetem. Még egyszer beszívtam mélyen ezt a különös, életerőt adó levegőt, majd köhögve, remegve és oxigénért kapkodva tértem vissza a valóságba.

            - LIA! Jézusom, Lia, Lia, jól vagy??- kiáltotta zokogva Lynn.

            - Ho… hol vagyok? Mi… történt?- kérdeztem még mindig félájultan.

            - Istenem Lia, valami sokkos rohamod volt.- mondta továbbra is összezavarodva.- Egyszer csak összeestél, azt hittem sírsz, mert rázkódott a vállad, de aztán lehajoltam és láttam, hogy nem vagy magadnál, az egész tested remegett. Bármit csináltam, nem tértél magadhoz, aztán Emma rögtön odajött és hívta is a mentőket. Több mint tíz percig kezeltek, nem engedtek oda, így nem láttam, mit csinálnak pontosan, de borzasztóan aggódtam, nem tudtam mitévő legyek, annyira hirtelen történt. Nagyon féltem. Nem, rettegtem. A gondolat, hogy elveszíthetlek, teljesen kikészített. Bármit megtettem volna azért, hogy visszakapjalak. És ne- állított le, amikor mondani akartam valamit.- meg ne próbáld most azt mondani, hogy életedben nem hallottál még ennyi nyáladzást, mert minden szót komolyan gondoltam, amit mondtam. Szeretlek, Lia. És ezt 100 éves korodig hallgatni fogod tőlem.

            - Befejezted? Annyit tudsz beszélni.- nevettem.- Köszönöm, Lynn. Nem létezik nálad jobb ember.

            - LIA! A fenébe, jól vagy??- futott hozzám Emma. Arcán ugyanazt a hatalmas megkönnyebbülést láttam, mint Lynn-én, de a kétségbeesés, még nem tűnt el a tekintetéből.- Úgy aggódtam érted!- mondta, majd borzasztó szorosan ölelt meg.- Jól érzed magad? A…- kezdte, de nem fejezte be. A szívemre tette a kezét.

            - Emma.- néztem rá előre félve a választól. – Mi történt pontosan?

            - Nem hiszem, hogy most ezzel kéne foglalkoznod, pihenjél, ráérsz még ilyenekkel törődni.

            - Emma. Tudnom kell.

            - Leállt a szíved, Lia. Majdnem meghaltál.

            - Micsoda?? De hogyan? Hogy a francba?? Valaki mondja már meg!- kiabáltam teljesen kikelve önmagamból.

            - Lia, nyugodj meg, nem szabad felizgatnod magad! Oké, elmondom, de aztán pihenés van!- sóhajtott egy nagyon, majd folytatta.- A születésed közben nagyon sok probléma volt. Amikor beindult a szülés, leállt a szíved, és ezért az orvosoknak gyorsan kellett cselekedniük. Gyorsan elvégeztek egy császármetszést, és megpróbáltak újraéleszteni. Sikerült, de miután megvizsgáltak, találtak a szívednél egy eret, ami rosszul kapcsolódott hozzá, így nem tudott elég vért közvetíteni. Behelyeztek oda egy csövet, mely segíti a folyamatot. Az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg kinőtted azt, így már nem volt elegendő méretű, és egy ilyen szintű sokkot, ami ma ért téged, már nem tudott kezelni. Ennyit tudok neked mondani, nem vagyok orvos, nem is értek ezekhez a dolgokhoz. Szóval ez történt.- fejezte be a felvilágosítást, én meg némán bámultam magam elé. Egyszerűen nem tudtam mit reagálni erre. Most tudtam meg, hogy meghaltam, mielőtt megszülettem volna, és meghaltam most is, pár perccel ezelőtt. Ez nekem túl sok volt. Ráadásul az álmomat is összetörték. Kiestünk. Nem sikerült. Nem való ez nekem. Nem vagyok elég jó. Nem. Nem. Nem…

            - Lia!- fogta meg a két vállamat Lynn.- Lia! Mi történt?

            - Hogyhogy mi? Itt ültem végig.

            - Az lehet… De olyan volt, mintha… szóval, megint remegtél.

            - Mi? Én… Emma! Anyu mit szólt ehhez?

            - Nem beszéltem vele. Úgy voltam vele, hogy csak te beszélhetsz vele. Így muszáj volt visszajönnöd hoz…- csuklott el a hangja.

            - Oké.- nyomta Em a kezembe a telefonját. Megkerestem anyu számát, és már tárcsáztam is.

            - Lia? Kicsim, mi történt? Sikerült?- kérdezte izgatottan, de nem szóltam semmit. Amint meghallottam a hangját, a szemeim megteltek könnyel. Elképzelni sem tudtam, hogy miket élhetett át akkor, amikor az ember élete egyik legszebb pillanatát éli át. Amikor életet ad egy kis csöppségnek, aki az övé, csakis az övé. Neki azok a percek lehettek volna a legrosszabbak.

            - Anyu, nem sikerült.

            - Kicsim én… Nagyon szeretlek, nem lesz semmi baj, biztos nagyon ügyes voltál! Legközelebb sikerül, hidd el! Légy erős, oké? Nemsokára találkozunk... Jól vagy?- kérdezte, én meg még keservesebben sírtam.

            - Ih-ghen. Csak… Jól vagyok.

            - Szeretlek kicsim, nagyon-nagyon-nagyon. Emma és Lynn majd vigyáz rád.

            - Persze. Szia anyu.- mondtam, majd letettem a telefont.- Nem tudtam elmondani. Így nem.

            - Jól van, gyere ide.- szorított magához Em.- Minden rendben lesz.

            - Itt egy kis limonádé. Gondoltam, jól esik majd.- jött vissza Lynn.

            - Köszönöm.

Utána visszamentünk a szállodába, ahol úgy döntöttünk, hogy holnap már hazamegyünk. Teljesen kimerülve ültünk le a tévé elé fél tizenkettőkor. Lynn kapcsolgatta a csatornákat, amikor egyszer csak maxra felnyomta a hangerőt.

            - A francba…- mondta. A BBC-n éppen a híradó ment, és nem meglepő módon a mai show-ról volt szó. Azon belül pedig rólam.

            -… az esemény legfiatalabb versenyzője, a tizenhat éves Amelia Wright, az eredményhirdetést követően összezuhant, majd eszméletét vesztette. Miután kihívták a mentőket, az orvosok kiderítették, hogy a verseny elvesztése mellett, a szívével volt a probléma. A baj forrása a… Miután a lányt újraélesztették, nem sokkal később a fotósok hatalmas tömegén átverekedve, sietősen indultak el a Shangri La Hotel-felé.

            - Mi a szar…- néztem tátott szájjal a képernyőt.

            - Oké.- nyomta ki a tévét Emma.- Remélhetőleg anyád nem tud tévé közelébe kerülni, most pedig húzás lefeküdni, mert holnap hullák lesztek. Lia vigyázz magadra.

            - Alvás közben nem hiszem, hogy történhetne velem bármi veszélyes… Kivéve, ha Lynn nem tervez maratont futni az álmában.

            - Na nyomááás!- kuncogott Em.

Bementünk a szobánkba, most így utoljára még csodáltuk egy kicsit Londont éjszakai fényben. Utána leeresztettük a redőnyt, bebújtunk az ágyba, és lekapcsoltuk a lámpát. Sötét volt, de éreztem, hogy Lynn engem néz.

            - Lynn, nem kell felügyelned engem. Aludj nyugodtan. Itt nem történhet semmi.

            - Azt nem tudhatod! Szerinted tudta bárki is, hogy ma este újra kell téged éleszteni? Nem. Nem lehet tudni, hogy mikor történnek szörnyűségek, teljesen váratlanul jönnek.

            - Kérlek, aludjál, nem lesz semmi baj.

            - Oké, megpróbálom. Bocs, hogy felhozom, de mi lesz most veled?

            - Mármint hogy érted?

            - Az ESC elúszott, hacsak nem indulhatnál egy másik ország válogatóján. De mivel angol állampolgár vagy, ez így lehetetlen.

            - Lynn te… TE EGY HATALMAS ZSENI VAGY!!!- kiáltottam, majd kiugrottam az ágyból, és kirontottam a szobából.- EMMAAA!

            - Jézusom, mi történt?- pattant fel a fotelből.

            - Holnap délelőtt nem haza fogunk menni, hanem Európába!

            - Hogy mi?

            - Emma! Kettősállampolgár vagyok!

            - Igen tudom, de ez most…

            - Budapesten holnap este tartják A dal-t! Ott még van esélyem!

            - De én nem vagyok magyar.- vakarta a fejét Lynn.

            - Az nem számít! Én vagyok a főénekes, veled megtanultatok pár dolgot magyarul holnap, és ez összejöhet! Egy újabb esély! Emma kérlek!

            - Hívd fel anyádat.- mondta, én meg már nyúltam is a mobilom után.

- Anyu! Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, de holnap megyünk Magyarországra! Vagyis, ha megengeded… Kérlek, kérlek, kérleeeeek! Holnap este tartják A dal-t! A… Anyu? Itt vagy?

            - Igen-igen, itt vagyok, csak pakolok.

            - Mi az, hogy pakolsz? Mész haza már most?

            - Nem, holnap találkozunk Frankfurtban az átszállásnál.

            - Mi? Te is jössz?

            - Persze, hogy megyek! Na, most leteszem, sok dolgot kell még elintéznem. Puszi drágám.

            - Szeretlek.- mondtam, majd kinyomtam.

            - Szóval négyesben folytatjuk tovább ezt a véget nem érő kalandocskát?- kérdezte Emma.

            - Úgy tűnik.

            - Irány Magyarország?

            - Irány Magyarország.

Másnap reggel időben elkészültünk, még leugrottunk kajálni egyet az étterembe, majd indultunk is a reptérre. A Swiss Air-nél foglaltunk jegyet, ami egy svájci légitársaság és szintén nem egy fapados járatú gép. Felültünk a járműre, én meg a tájékoztató szórólapot olvasgattam.

            - Basszus. Ez közvetlen járat, nincs átszállás.

            - Felhívom Liz-t.- mondta Emma.

            - Milyen hosszú az út?- kérdezte Lynn.

            - 1459 km, ami két és fél óra repülővel.

            - Szuper, akkor megnézhetek egy filmet…

            - Nem-nem. Magyartanulás lesz.

            - Höhhh…- sóhajtott.- Oké, kezdjük.

            - Ferihegyen találkozunk anyáddal.

            - Jó.

            - De leszögezte, hogy el nem mozdulhatunk onnan, amíg meg nem talál minket.

            - Megoldható.

Az út gyorsabban eltelt, mint gondoltam. Lynn-t tanítgattam egy kicsit, bár az olyan, mint a „szeretlek” már rég ment neki, de most azért ennél komplikáltabb szavakkal és mondatokkal volt dolgunk. Ezután körülbelül ötszázadjára is elmondtam neki a sztorimat, hogy Magyarországon születtem, és tíz éves koromig ott is éltem. Anyai ágról vagyok magyar, apával, aki ízig-vérig angol, Budapesten ismerkedtek meg. Születésemtől kezdve tanítottak angolul és magyarul egyszerre, így tökéletesen beszélem mindkét nyelvet. Végül kiköltöztük Manchesterbe, mert anyu és apu cége kiküldte őket, hogy dolgozzanak ott, mert mivel mindketten kiváló szakemberek, kint többre becsülik majd őket.

Franciaország után hatalmas viharba keveredtünk, így órákat csúsztunk a géppel. Vissza kellett repülni Párizsba, ahol rengeteget kellett várnunk az átszállás előtt. Miután végre felkerültünk a gépre, Olaszország felé repültünk és körülbelül már öt óra volt. Budapestre fél hétre értünk oda, ami csak azért volt nagyon-nagyon húzós, mert a műsor nyolckor kezdődik, és nem elég, hogy rohannunk kell oda, még anyut is meg kell találni.

            - Basszus. Nem veszi fel.- mondtam dühösen, mert ez kábé a nyolcadik hívás volt, amit anya nem vett fel.- Már negyedórája itt álldogálunk! Csinálni kéne valamit!

- Nem, az nem megoldás, hogyha mindannyian másfelé indulunk el. Úgy már semmiképpen nem fogjuk megtalálni egymást.- mondta Em forgolódva.

- Akkor mégis mi legyen? Már csak egy bő óránk van!

- Ott van!! Liiiiiz!- kiáltotta Emma. Erre anyu rögtön felénk kapta a fejét, én meg elérohantam.

- Anyuuuu!- ugrottam a nyakába.

- Jaj, megszakadok.- nevetett.- Jól vagy, drágám?- tett le a földre, és kisimította a hajamat az arcomból.

- Igen, persze.

- Srácok, indulni kéne, mert rendesen szorít minket az idő.- nézte az óráját Emma.

- Nyomás.

Kiverekedtük magunkat a sokaságból, és gyorsan bepattantunk egy taxiba. Felüdülés volt ide visszatérni. Mindenhol magyar feliratok, magyarul beszélő emberek… Itt minden olyan más. A levegő is összetéveszthetetlen. Lynn először volt itt, úgyhogy ő az egész utat úgy töltötte, hogy a feje kint lógott az ablakban. Már jó ideje Budapest forgalmas utcáit róttuk, amikor a taxi hirtelen megállt.

            - Sajnálom, de hatalmas dugóba keveredtünk. Több óra lesz, mire innen kijutunk.

            - Micsoda?? De… Kevesebb, mint tizenöt percünk van hátra…

            - Francba.- bokszolt bele Lynn az ülésbe.- Hol vagyunk most?

            - A Szentendrei úton…- mondta Emma idegesen. Olyan furcsa itt angol beszédet hallani. De Lynn-nek egyelőre csak az megy.

            - Mennyi idő alatt tudunk odaérni gyalog az MTV székházához?

            - Húsz perc, de valószínűleg sokan kerülnek arrafelé, és az még plusz idő.

            - Tudtok futni?- fordultam a többiekhez.

            - Most muszáj lesz.- nézett rám anya.

            - Öö, izé…

            - Lynn!

            - Tuti, én leszek a leggyorsabb.- váltott át lelkesedő hangnemre.

            - Gyerünk!- pattant ki Emma a kocsiból, mi meg követtük őt. Anyu intézte az anyagiakat, közben pedig kipakoltuk a cuccainkat a csomagtartóból. Érdekes látvány lesz, ahogy mi négyen hatalmas bőröndökkel megrakodva rohanunk, mint az őrültek.

A kocsikat kikerülve (ugyanis mindez a totálisan bedugult Szentendrei úton zajlott) kezdtünk el futni a Köles utca felé. Viszonylag akadálymentesen haladtunk, bár Lynn egyszer felbukott egy kukában (?). A gurulós bőröndömnek leszakadt a fogója, felkapni nem tudtam, mert baromira nehéz volt, de csináltam egy spontán fogantyút egy pulcsiból, így ismét valamilyen szinten használhatóvá vált. Már sokadik utcában rohangáltunk, amikor végre kiértünk a Kunigunda útjára.

            - Mennyi az idő?- kérdezte anyu levegőért kapkodva, amikor egy pillanatra megálltunk.

            - Nyolc óra 10.

            - Basszus.- mondta idegesen.

            - És hova kell mennünk? Ez egy elég nagy utca.- tette keresztbe a két karját Lynn.

            - Szerintem, nem kell sokáig keresnünk.- mutatott Emma egy jó nagy épületre körülbelül kétszáz méterre tőlünk, amin volt egy hatalmas „MTV” felirat.

            - Futás!- kiáltottam.

Átrohantunk az úton, egyenesen a székhely felé. A bejárat előtt biztonsági őrök álltak. És nem kis létszámban.

            - Kérem, be kell mennünk, én…

            - Sajnálom, de nem engedhetem be.

            - De…- kezdtem, de Lynn az épület másik oldala felé mutogatott.- Oké, hát… Kösz a semmit. Élmény volt.- mondtam flegmán majd gyorsan elfutottam a többiek után, mire az egyik őr „Hé!”-zett egyet, és elkezdtek utánunk futni. Berontottunk egy hátsó bejáraton, amit nem őriztek, de továbbra is üldöztek minket. Jó nagy hangzavarral jutottunk be az épületbe, ami pont a stúdió mellett volt, ahol A dal című műsor adása ment. Gondolkodás nélkül dobtam le mindent a földre és indultam el a színpad felé, ugyanis a backstage-hez kerültünk. Aztán futnom kellett, mert a biztonsági őrök utolértek minket.

            - … Immáron mindössze csak öt énekes van versenyben…-kezdte Gundel-Takács Gábor.- És belőlük fog kikerülni az az illető, aki képviseli majd Magyarországot az idei Eurovíziós Dalfesztiválon… Öö, már elnézést, de mit keresel a…

            - Ne haragudjanak rám, amiért idepofátlankodom a műsor közepén, de meg kell hallgatniuk…

            - Kapjuk el!- fogta le a két karomat egy-egy őr.

            - Ne, engedjenek el!- próbáltam kirángatni magamat a szorításból.- Mit… képzelnek… magukról… - rántottam ki a jobb karomat.- Mi vagyok én? Egy sorozatgyilkos? Ki szorítják belőlem a lelket is!- mondtam továbbra sem hagyva magam. Lynn odafutott hozzám, és megpróbált segíteni. Lábon rúgta az egyiket, mire egy harmadik lefogta őt.

            - Lia!- kiáltotta. Tudtam, mire gondol. Nem is tétováztam egy pillanatig sem. Lekaptam a mikrofont a műsorvezető füléről, és nyújtva, minden hangot hajlítva, énekelni kezdtem.

            - Oooooh, oooh, ooooh. IIII reaaaally doooon’t caaare. Eeeven iif the staaaaars…

            - Elég!- emelte fel a hangját Gundel-Takács Gábor.- Engedjék el!- szólt a biztonsági őröknek, akik ennek hatására elengedtek.- Nem lenne szabad megengednem, hogy hirtelen a döntőbe cseppenve versenybe szálljál. Nem lenne sportszerű, hiszen a többiek egy hosszú küzdelemben vettek részt, ellentétben veled…- mondta. Közben a nézőtér egyöntetűen „húúúú”-zott, majd elkezdték mondogatni, hogy „Lia! Lia!...”.- Elmúltál már tizenhat?

            - Májusban leszek tizenhét.- válaszoltam határozottan.

            - Rendben.- szólt, majd egy kis szünetet tartott.- Bent vagy.

Erre a kijelentésére hangos üdvrivalgással telt meg a stúdió. Folyamatosan volt bennem remény, de amikor elkezdett beszélni arról, hogy „nem szabad”, majdnem eltűnt belőlem az összes. De csak majdnem. Nagyon boldog voltam, odaszaladtam Lynn-hez és egymás nyakába ugrottunk. Gundel megvárta, amíg befejezzük, majd felém fordult.

            - Kérhetek egy teljes nevet?

            - Lia Wright.

            - Hölgyeim és uraim! A színpadon Lia Wright…

            - És Lynn Gray!- fejeztem be a műsorvezető mondatát. Emmának odadobtam a pendrive-omat, amin rajta van a számunk instrumental verziója, de nem akartam megvárni, hogy odaérjen, egyszerűen elvettem a mikrofont, amit nyújtottak nekem és énekelni kezdtem.

            - You wanna play, you wanna stay, you wanna have it all. You started messing with my head until I hit the wall. Maybe I should’ve known, maybe I should’ve known. That you would walk, you would walk out the door, hey!...

Olyan felszabadultságot éreztem, mint eddig még soha. A nézőtéren ülők végigtapsolták az ütemet, majd amikor az első refrénhez értem, bekapcsolódott a zene az énekhez, így azzal folytattam tovább.

            - Oh, oh, oh, I really don’t care. Oh, oh, oh, I really don’t care!- fejeztem be Lynn-nel, aki végén velem együtt énekelt. A tapsvihar és füttyögés után megköszöntem azt, hogy bizalmat szavaztak nekem, majd kivonultunk a színpadról. Ott rögtön letámadott az adó egyik riportere, aki interjút kért, én meg úgy éreztem, ez a legkevesebb.

            - Köszönjük szépen. Akkor kezdjük is. A rengeteg kérdés közül, ami megfogalmazódott bennünk, amióta megjelentél, talán az egyik legfontosabb, hogy miért angol a vezetékneved?

            - Édesapám angol, édesanyám viszont magyar nemzetiségű. Tíz éves koromig itt éltünk Budapesten, de munka miatt kiköltöztünk Manchesterbe. Így lettem kettősállampolgár, mert az angolt és a magyart is anyanyelvi szinten beszélem.

            - Most is Angliából jöttél?

            - Huh, na itt jön a hosszú rész. Igazság szerint nem jöttem volna ide, ha Londonban sikerül megnyernem a versenyt. De nem sikerült. Borzasztóan éreztem magam, azt gondoltam itt a vég, annak ellenére, hogy még csak tizenhat vagyok. Ez volt az első, és igazi életcélom, illetve álmom,- kinek hogy tetszik- de nem valósult meg. Életemben először fordult velem ilyen elő, nem tudtam, hogy kezelni, és ezért omlottam össze. Szóval, igen, Angliából jöttem. Egy órája még szinte a repülőn ültem.

            - Bármi is fog történni itt ma este, itt maradsz Magyarországon a családoddal?

            - Hm, valójában, ezen még nem gondolkodtam, vagyis igazából még időm sem volt arra, hogy a versenyen és az utazáson kívül máson gondolkodjak. Szeretem Magyarországot, hiszen végül is itt születtem, viszont szeretem Angliát is, amit szintén az otthonomnak tekintek, de teljesen máshogyan.

            - Lynn, akivel együtt énekeltél, a barátnőd vagy csak ő lett a kiválasztott a duetthez?

            - Ő az egyik legfontosabb ember az életemben, a legjobb barátnőm, és a „szeretlek”-en kívül egy mukkot sem tud magyarul. Ezen szeretne változtatni, de a hatalmas kavarodás miatt még csak eszünkben sem volt az, hogy meg kéne tanítanom őt magyarul beszélni.

            - Egy pillanat.- mondta és folyamatosan a fülében lévő !!!!!!!!! fogta a kezével. Valószínűleg mondtak neki valamit azon keresztül. – Most kaptam a hírt, hogy a tegnapi előadásod után újra kellett éleszteni. Tényleg ezt történt? El tudod mondani, hogy pontosan mi volt tegnap este?

            - Mit? Ezt… Honnan?

            - A legtöbb helyen erről írnak és beszélnek Európában.

            - Anyu…- fordultam hátra, ahol anya könnyes szemekkel nézett rám.- Anya, én…

            - Mi történt tegnap?- kérdezte remegő hangon.

            - Ne haragudjon, muszáj beszélnem vele.

            - Kérlek, meg tudod tenni ezt a kamera előtt?

            - Jó, oké, rendben.- sóhajtottam elkeseredetten, majd elmondtam az egész sztorit. Egészen addig beszéltem, amíg fel nem hívtak a színpadra mindenkit, hogy bejelentsék a győztest. Anyu nem tudta elhinni azt, hogy nem szóltam neki erről, de persze mielőtt kimentem volna Lynn-nel, szorosan a karjaiba zárt. Kisiettünk a nézőtér elé, szembe a zsűrivel, majd Gundel elkezdte a beszédet.

            - Fordulatokkal teli műsor volt a mai. Lett egy új versenyzőnk, akiről nem mellesleg kiderült, hogy közvetlenül az angliai válogató után sietett ide, illetve úgy érzem, énekeseink most teljesítettek a legjobban. Eljött tehát végre az a pillanat, amikor kiderül, hogy ki képviseli idén Magyarországot Csehországban, az Eurovíziós Dalfesztiválon. Úgy gondolom, nehéz volt meghozni a helyes döntést, de talán ebben a helyzetben nem is létezik olyan, hogy helyes döntés, hiszen mindannyian olyan énekesekről beszélünk, akik egytől egyig tehetségesek és elismerésre méltóak. Nem húzom tovább az időt, biztos már mindenki szeretne hazamenni és lefeküdni, mivel már elég későre jár, úgyhogy akkor térjünk is a lényegre…- mondta, majd kinyitotta a borítékot, ami a kezében volt.- A végeredmény alapján, az egyik versenyző magabiztosan nyerte a verseny, de persze ez nem azt jelenti, hogy a többi rossz volt, egyszerűen csak lehet, hogy a többség másmilyenre vágyott. Az, aki megnyerte a mai párbajt… Az… nem… más…mint… akik csúszva érkeztek, de ilyen rövid idő alatt is levették az embereket a lábukróóóól: Lia Wright és Lynn Graaaay!!!

 

5.- A londoni kiruccanás

Megjegyzés: úgy látszik a péntekek az új részek megjelenését fogják jelenteni. ;) Az előző részt nagyon elrontottam, nemcsak unalmas, hanem rosszul megírt is lett. Most megpróbállak kárpótolni titeket. Ez szerintem jó lett. Ugye az előző megjegyzésem ugye arról szólt, hogy ne utáljatok. A dal miatt. Saját számot nem tudtam volna írni, úgyhogy muszáj volt valamit választanom. Vagyis nem volt muszáj, mert nem volt kötelező konkrétan választanom egy slágert, hanem csak kb leírni, hogy miről szól, milyen a hangzása stb... De választottam, és a választásom Demi slágerére esett. Hosszú lett, tényleg hosszú, ráadásul ezt nagyon szerettem írni. Londonról és repülőzésről fantasztikus élmény volt írni. Nem húznám tovább az időt. Jó olvasást! :) xx ( ja és az a hegyes épület a szálloda (; )

Nagyon jók voltak a stúdióbeli munkálatok, élveztem minden egyes percét. A dal szuper lett, pont valami ilyesmit képzeltem el. A dalszöveget hamar megtanultam, Pete Jones és az emberei nagyon segítőkészek voltak, mindenben segítettek, amiben csak tudtak. Lynn is nagyon jól érezte magát, mondjuk az elején eléggé parázott, de hamar belejött. 

Pár nappal azután, hogy befejeztük a dal felvételét, elmentük egy fotózásra, ugyanis kellettek a képek a lemezborítóhoz. Lynn nem akart rákerülni, mármint képpel, mert ő is előadó, így leírva persze fent van a neve (Amelia Wright feat. Lynn Gray), de folyamatosan makacskodott, nem tudtam mit csinálni. Pedig különösen élvezte a fotózást, nagyon sokféle stílusú képet csináltunk. Lett egy csomó közös fotó, mégis csak én kerültem a borítóra. Alapvetően vidám hangulatú, vidám színekkel, és nekem sincs fapofám. A háttérben rózsaszín lufik, meg az ég. Elsőnek szerintem kifejezetten jól sikerült, legalábbis Lynn szerint, aki folyamatosan azt mondogatja nekem, hogy milyen sok szörnyű borítót látott már híresebbnél is híresebb énekeseknél, nekem meg már a legelső is csúcs. 

 Amelia Wright feat. Lynn Gray

 A napok nagyon gyorsak teltek, egy idő után már olyannyira, hogy eljöttek Európa-szerte a Dalok kiválasztásának az ideje. Március 10.-éig kötelezően le kell adni az összes résztvevő országnak a választott dalnak a végleges verzióját, amivel indulnak a fesztiválon. Angliában változó az énekes kilétének a meghatározása, általában a BBC dönt, és ez idén sem lesz másképp. Ahhoz viszont el kell utaznom Londonba, ahol élőben jelen van az összes esélyes, aki képviselheti az országot. Anya nem tud velünk jönni, így Emma kísér el minket a fővárosba, mivel egyedül még nem mehetünk tizenhat évesen.

Éppen Lynn rontott be hozzám egy hatalmas bőrönddel, amikor a ruháimat rendezgettem.

            - Na? Hogy állsz?- mosolygott.

            - Ahhoz képest, hogy délelőtt félóránként raktam a táskába egy-egy ruhadarabot, már egészen jól. Te, figyelj, miért hoztad fel a bőröndödet?

            - Most, hogy így kérdezed, fogalmam sincs. De levinni nem én fogom, az biztos. Tudod, milyen nehéz?? Vagy lerúgom a lépcsőn vagy levitetem valakivel.

            - Oké.- nevettem.

            - Csajok, hogy álltok?- kérdezte az ajtóban álló nagynéném, aki anya 30 éves húga.

            - Igyekszünk.

- Öhm, Emma, gáz lenne, ha most legurítanám a bőröndömet a lépcsőn?

- Hát,- kuncogott.- nem javasolnám, de ha akarod leviszem.

- Ja, nem, dehogyis! És mi lenne, ha felhívnám taknyos Sam-et?

- Ő a város másik végében lakik.

- Na és aztán? Idejön, leviszi a bőröndömet, és megy haza. Legalább mozogna valamit.- mondta én meg a fejemet fogtam a röhögéstől.

- A lényeg, hogy lejusson az a táska, ha nem akarsz három napig ugyanabban a ruhában lenni.

Emma rátapintott a lényegre, még ő is tudja, hogy Lynn-nek a divat a lételeme.

            - Másfél óra múlva indulunk a reptérre.- tette hozzá, majd elindult a lépcső felé.

           

            - Ígérd meg, hogy amint lehetőséged lesz rá, felhívsz. Akárhogy is döntött a BBC.

            - Ígérem.

            - Viselkedj jól!

            - Anyu!- szóltam rá, de szúrós tekintetét látva, azt mondtam neki, amit minden szülő hallani akar ilyenkor.- Jó leszek.

            - Jól van.- ölelt meg még egyszer.- Em, vigyázz rájuk.

            - Ne aggódj, megleszünk.- simogatta meg anyu hátát.- Na lányok, indulás! A taxi már kint vár a ház előtt.- tapsolt kettőt, majd Lynn-nel felpattantunk és a cuccainkkal együtt kiléptünk az ajtón. Egyébként végül ketten vonszoltuk le a bőröndjét az emeletről úgy, hogy fokonként letettük, majd emeltük, léptünk. Letettük, emeltük, léptünk…

Félóra alatt odaértünk a reptérre, ahol kivételesen nem voltak annyira sokan. Szerencsére a cuccainkkal nem volt probléma, meglett az összes poggyász. Könnyen megtaláltuk a Blue Islands légitársaság kapuit, melyeken keresztül jut el az ember a neki megfelelő irányba induló gépre. Miután segítséget kértünk, eljutottunk a mi kapunkhoz, amin átmentünk és felszálltunk a repülőre. Nem szeretem az ablakmelletti ülést, ott mindig rosszul vagyok, Lynn meg már lecuccolt a legbelső helyre, így én középre, Emma pedig szélre ült. Nem fapados járattal utaztunk, így az ülések hátoldalán volt kis TV, amivel el lehetett szórakozni. Filmet nem tudtam volna nézni, mert az út összesen 259 km, ami repülővel körülbelül háromnegyed, maximum egy óra.

Este hétre értünk Londonba, ahol rengetegen voltak a terminálban, de sikerült kiverekednünk magunkat onnan. Húsz percet vártunk, hogy legyen végre egy szabad taxi, és amikor megláttuk azt a kocsit, nagyon gyorsan odarohantunk, és lestoppoltuk, mielőtt valaki megteszi ugyanezt előttünk. Eddig kétszer voltam Londonban, először majdnem két éve, másodjára pedig tavaly utaztunk ide anyáékkal, de akkor vonattal jöttünk.

            - Úúúú, itt akarok lakni! Csúcs ez a város!- mondta Lynn áhítattal, miközben tátott szájjal és csillogó szemekkel nézelődött a taxiból. Az utak forgalmasak voltak így nyolc óra tájban, de megvolt az a varázsa, ami miatt London a világ egyik legkedveltebb városa. A Tower-bridge, a London Eye, a Buckingham, a Big Ben, a piros buszok… Hihetetlen. És mindezek esti kivilágításban. CSO-DÁ-LA-TOS!

            - Itt is vagyunk.- szólt Emma, majd nekem is leesett az állam. Egy négy csillagos szálloda előtt állt meg a kocsi, ami csak úgy ragyogott a félhomályban. Amint kiszálltunk, odajött hozzánk egy inas, aki rögtön fel is pakolta a bőröndjeinket egy toló szerkezetre. Emma fizetett a taxisnak, aztán követtük a táskáinkat toló szállodai dolgozót. Beértünk a Shangri La Hotel halljába, ami csak tovább tetőzte a csodálatot.

            - Fantasztikus, egyszerűen lenyűgöző!- forogtam körbe-körbe.

            - Nem tudok betelni a látvánnyal.- mondta Lynn artikulátlanul.- De nem is akarok.

Emma bejelentett minket, megkaptuk a kulcsot, és elindultunk a lift felé. Felmentünk a negyedik emeletre, ahol a 178-as számú ajtó volt a miénk. Beléptünk, és ismét leesett az állunk. Rögtön megpillantottuk a fantasztikusan berendezett nappalit, aminek két oldalán volt egy-egy kétszárnyú ajtó. Nagyjából, sőt teljesen úgy nézett ki, mint egy elnöki lakosztály. Hatalmas ablakok, amiket ízléses függönyök takartak, dizájnos lámpák, harmonizáló színek, modern festmények a falakon, növények… Nem tudtam, hova nézzek. Nem messze a bejárati ajtótól volt egy másik ajtó, ahova benyitottam. Hatalmas kerek kád, mondjuk én inkább jacuzzinak nevezném a mérete és a felszereltsége alapján; hatalmas tükör, ami előtt egy hosszú szekrény húzódott, amibe két mosdó volt beépítve; a WC-t öntisztító funkcióval látták el; valamint zuhanyzó is volt, aminél nem csodálkoztam már, hogy zenelejátszót építettek bele.

Bementünk a nappaliba, ahol egy hatalmas LED tévét fedeztünk még fel, a sok-sok korábban elhangzott dolog mellett. Emma elindult a jobb oldalon lévő ajtó felé, mi Lynn-nel pedig a baloldalihoz közelítettünk. Egyszerre néztünk egymásra mind a hárman, majd benyitottunk.

            - Be-sza-rok!- mondtam megsemmisülve.

            - Odakötözöm magamat az ágyhoz, hogy soha ne kelljen innen elmennem…- szólt Lynn is. A szoba hatalmas volt, máshol az egész szállás ekkora. Hatalmas franciaágy, vele szemben egy kanapé, ami előtt egy kis asztalka állt, gyönyörű stílusvilág, hatalmas ablakok, amik mellett találtam egy kapcsolót, amivel a redőnyt lehetett le-fel mozgatni. Az ablakokon keresztül pedig a legcsodálatosabb látvány tárult elénk. Innen fentről egész Londont látni lehetett. Lynn-nel egymásra néztünk, majd egyszerre kezdtünk el sikoltozni. Össze-vissza ugráltunk, nem érdekelt minket senki és semmi, csak ki akartuk élvezni ezt a csodálatos helyzetet. Nem tartott sokáig, míg Emma is bekapcsolódott a rohamunkba, így már hárman randalíroztunk.

            - Em, figyelj.- kapkodtam levegő után.- Biztos, hogy ez a mi szálláshelyünk? Konkrétan olyan, mint az elnöki lakosztály!

            - Tény, hogy a neten az „átlagos” szobák kicsit máshogy néztek ki, de nem mondtak semmit, amikor ideadták a kulcsot, bár kicsit sokalltam azt a tíz percet, amit a pultnál várnom kellett. Egy pillanat. Hányas szobában vagyunk?

            - Öö, 178.

            - Hoppá. Már emlékszem, mi a 64-es számút foglaltuk le. Felhívom őket.- mondta majd odament a vezetékes telefonhoz. Valahogy sejtettem, hogy ez nem lehet a valóság, bár először arra gondoltam, hogy mindjárt felkelek álmomból, de most biztos nem alszom. Nem sokáig, mindössze csak öt percet beszélt telefonon, majd hozzánk fordult.

            - Ez eredetileg valóban nem a mi szállásunk.- kezdte, majd csalódott tekintetünket látva gyorsan hozzá tette.- De most mégis az lesz!- kiáltotta boldogan, és megint visongani kezdtünk.

            - De hogyhogy? Miért?

            - Elrontottak valamit a könyvelésben, a 64-es szobát kiadták másnak, ez viszont szabad volt, így kárpótlásul az elnöki lakosztályt kaptuk meg!

            - Úr…isten.- nézett Lynn maga elé teljesen lesokkolva.

Amikor már túlestünk a rohamokon, és kezdtük felfogni, hogy hol is vagyunk, leültünk TV-zni. Közben elmentem fürödni a jacuzziba, mert eldöntöttem, hogy este ezt csinálom, reggel pedig zuhanyozom. Este 11 fele már nagyon fáradt voltam, úgyhogy elmentem lefeküdni.

            - Nem akarok hazamenni.- mondtam, majd bedőltem a hatalmas ágyba.

Másnap reggel frissen és üdén keltünk fel. Megnyomtam az éjjeli szekrényen lévő távirányító „Open” gombját, aminek köszönhetően a redőny felhúzódott, így láthatóvá vált London gyönyörű képe. Mivel tegnap késő délután óta nem ettünk semmit chipsen kívül, eléggé megéheztünk, így miután lezuhanyoztunk, felöltöztük, elkészültünk, elindultunk le a szálloda éttermébe, ahol megint csak elképesztettek minket. Hihetetlen, miket tudnak ezek a londoniak létrehozni. Itt is jelen volt a stílusosság, a modernség, és a kifinomultság. Amikor beléptünk, rögtön odajött hozzánk egy pincér, aki elvezetett az egyik asztalhoz, majd adott mindhármunknak egy-egy étlapot. Én emeletes palacsintát kértem kakaóval, Lynn gofrit tejeskávéval, Emma meg valami salátát cappuccinoval.

- Remélem, tetszik a szállás.- kacsintott ránk Em.

- Hogy tetszik-e? Imádjuk!- mondtuk egyszerre.

- Anyáddal elő szülinapi ajándéknak szántuk. Ők meg még rátettek vagy tíz lapáttal.

- Szuperek vagytok, komolyan imádlak titeket. A legjobb ajándék, amit valaha kaptam. Csak kár, hogy anyu nincs itt.

- Ő is biztosan sajnálja. De most semmiképpen nem tudott volna jönni.

- Igen, tudom. De örülök, hogy ti itt vagytok.

Reggeli után elmentünk sétálgatni. Piros busszal utaztunk, elmentünk a nagy nevezetességek mellett, felszálltunk a London Eye-ra, és természetesen vásároltunk pár cuccot is. Emma szólt, hogy még el kell mennie valahova, így ketten mentünk „hazafelé”.

            - Na, és mit fogsz felvenni?- kérdezte vidáman, miközben az Oxford Streeten sétáltunk.

            - Semmi durranás. Szűk farmer, meg egy ing.

            - Mi??

            - Tudtam, hogy ki fogsz akadni. De ez nem egy díjátadó, csak egy fellépés. Pontosabban a fellépés, ami megváltoztathatja az életemet.

            - Fellépés?

            - Élőben elő fogjuk adni a dalt. Azt hittem ez egyértelmű.

            - Mi?!?! Neee, nem, nem, erre nem készültem fel…

            - Lynn, hetek óta csak erre készültünk. Menni fog.

            - Ez is eléggé meghökkentett, de nem ezért akadtam ki leginkább. Mi az, hogy farmerben akarsz fellépni Anglia előtt? Tudod te, hányan fogják nézni országszerte?? Ezt most felejtsd el. Gyere velem azonnal. Sietnünk kell.

            - De Lynn!

            - Most!- mondta, majd a karomnál fogva húzni kezdett a Shangri La felé. Felértünk a szobá(in)khoz, ahol leültetett az ágyra, majd kipakolta (pontosabban kiborította) a ruháit a bőröndből.

            - Oké. Fehérneműn kívül mindent vegyél le. Vetkőztetni már nem foglak.- utasított, és továbbra is a cuccai között kutakodott. Én meg csak néztem, hogy mekkora mennyiségű ruhát hozott magával.- Na, készen vagy?

            - Készen.

            - Én is megvagyok. Idenézz.- mondta, majd maga elé emelte a vállfára felakasztott összeállítását.- Ez a neked való ruha ma estére.

Egy aranyszínű ujjatlan felső, amit betűrt a szűk fekete, flitteres szoknyába, így kicsit buggyos lett. A cipő pedig a blúzzal megegyező színt birtokolta.

            - Vedd fel.

            - Lynn, biztos, hogy…

            - Régen voltam ilyen biztos valamiben.

Jó sok ideig készülődtünk, gyakorlatilag már akkor elkezdtük, amikor Lynn kiválasztotta a ruhámat. A hajamat összefogtuk, kicsit behullámosítottuk, majd felraktam egy halvány sminket. Lynn egy bőrhatású hosszú szűknadrágot vett fel, egy színes, mintás inggel, hozzá pedig egy ezüstös cipőt választott. A sminkje neki is szolid lett. Közben Emma is megérkezett, aki egy zöld színű koktélruhát vett fel. Nagyon csinos lett a végeredmény, van stílusérzéke, az biztos.

Negyed hétre jött a taxi. A BBC stúdiójába hétre kellett odaérni, az út pedig maximum fél óra.

Az épület környékén nagy volt a mozgolódás, mert attól függetlenül, hogy tévén közvetítik az eseményt, élő közönség is nézi majd a műsort. Teljesen olyan volt, mintha a vörös szőnyegen lettünk volna, mindenféle fotós üvöltözött, hogy nézzünk a kamerájába, nekünk meg folyamatosan mosolyognunk és pózolgatnunk kellett. Lynn-nel odaálltunk a négy másik versenyző mellé, és csináltak rólunk egy csomó képet. Utána kértek minket, hogy menjünk be az épületbe, onnan meg a színpad mögé.

            - Jó estét Anglia, jó estét London! Ma este kiderül, hogy ki képviselheti hazánkat az idei Eurovíziós Dalfesztiválooon! Mind az öt versenyzőt élőben meghallgatjuk, majd a nézői szavazatok és a BBC véleménye alapján derül ki a győztes. Először is, kisorsoljuk a fellépések sorrendjét.

            - Lynn, én meg fogok ha.. lni.- csuklott el a hangom.

            - Nekem mondod? Én kényszerből vagyok itt!

            - Ne mondd, hogy olyan rossz a helyzet.- mosolyogtam rá.

            - Na jó, annyira nem vészes.- sóhajtotta.

            -És megvannak a végleges sorrend! Tehát, aki a mai este először adja elő dalát az nem más, miiint… John Meyeeeeer!

            - Aahhhh, én ma tuti meghalok.- nézett fel Lynn.

            - A másodiiiiiiiik… A Beach Booooooooooys!

            - Nem bírom, nem bírom.- ütögettem a falat.

            - A harmadik fellépőőőőőőnk… Alicia Jaaaaaaaaames!

            - Jaj Istenem, mondjad mááár!- kiáltotta idegesen Lynn.

            - A negyedik előadó, aki bemutathatja, hogy mit tuuuuuud… Margareth Morgaaaaaaan!

            - Pfu, utolsók lettünk.- ugrándoztam.

            - És értelemszerűen utolsóként lép feeeel… Amelia Wright és Lynn Graaaaay! John Meyer következik néhány perc múlva, addig is maradjanak velünk. Sok sikert mindenkinek!

John egy rock stílusú számot adott elő, amit a kinézetéből kiindulva nem is csodáltam. Alapvetően nem volt olyan rossz, mert dallamosra sikeredett. A fiú csapat, akik utána következtek, valami infantilis dalt adtak elő, maga a dalszöveg is értelmetlen volt, valamint az előadás módja is odavágott. Ez annyira nem tetszett, de lehet, hogy sokan fognak rájuk szavazni, mert „jól néznek ki”. Egyébként Lynn egyfolytában mondogatta nekem, hogy mennyire elcseszett egy társaság. A harmadik végre egy nő volt, Alicia James, aki egy lírai számot adott elő az évszakok változásáról. Jó, ez így furcsán hangzik, de az egész a változásról szólt, amit az évszakok váltakozásához hasonlított. Alicia után is egy nő következett, inkább lány, de mindegy. Az előadás nagyon látványosra sikeredett, attól függetlenül, hogy itt csak magát a dalt kellett élőben bemutatni, egy csapatnyi táncossal együtt táncolta végig a számát. És jöttünk mi…

            - Amelia Wright és Lynn Gray!- mondta be a műsorvezető majd felmentünk a színpadra. Nagyon nagy tapsvihart kaptunk. A mezőnyben messze mi voltunk a legfiatalabbak, mégis zengett az egész terem. Megkaptuk a mikrofonokat és megszólalt a zene…

            - You wanna play, you wanna stay, you wanna have it all…

És igen. Sikerült. Az első fellépésünk nagyközönség előtt. És az kell, hogy mondjam, nagyon jól helytálltunk. A színpad a miénk volt, élveztük, amit csináltunk, de ami még jobb, hogy a közönség is. A végén, miután meghajoltunk, lementünk a színpadról, Emma meg szinte a nyakunkba ugrott. Azt mondta egyértelműen a miénk a nyertes szám, én meg csak reménykedni tudtam benne, hogy igaza van.  Negyedóra múlva kezdődött az eredményhirdetés. Mindannyian felmentünk a színpadra, én meg már csillagokat láttam a kétségbeesett izgalomtól. Lynn agyonszorította a kezemet, és lélegzetvisszafojtva vártuk a végeredményt.

            - Itt van a kezemben a boríték, ami hazánk idei képviselőjét rejti. Akkor nyitom is.- mondta, majd feltépte a borítékot. Az előadó… Aki idén… Indulhat az Eurovíziós Dalfesztiválon… Az nem más, mint… MARGARETH MORGAAAAAN!

Lynn felém kapta a fejét, de én már nem észlelve a külvilágot, fuldokolva rogytam össze.