Megjegyzés: Az egyik kedvenc részem. (; Jó olvasást. :**
- Múúúú. Múúúú. Múúúú.
- Ahhh, Lia, hallgattasd már eeeeel!- nyögte Lynn a takaró alól.
- Múúú…
- LIA!
- Mivan??- ugrottam fel ijedtemben.- Halló?- szóltam kábán a telefonomba.
- Eurovíziós szép reggelt!- kiáltották a fülembe.
- Tessék?
- Ajj, ne már, ideje felkelni, öltözzetek melegítőbe, és megyünk egyet edzeni!
- Szórakoztok velem?!
- Mivel igen jó fejek vagyunk, még választási lehetőséget is kapsz. Szóval, vagy lejöttök és futunk, vagy mi megyünk fel hozzátok, és zumbázunk.
- Nem az elmegyógyintézetből szöktetek ki véletlenül?
- Igyekezzetek, különben tényleg felmegyünk.
És letették. Még mindig hitetlenül néztem magam elé, majd kimásztam az ágyból, és az ablakhoz mentem. Hát persze, hogy ott állt lent a két idióta a szálloda előtt.
- Lynn, megyünk edzeni.
- Te beszívtál?!
A nehéz kezdés ellenére csak sikerült elkészülnünk. Magamtól eszembe sem jutott volna korán reggel (??) edzeni (???) az Eurovízió döntője előtt (?????). Hm, érdekes. Szóval összeszedtük magunkat, és lementünk az ikrekhez. 
- Lehettetek volna egy kicsit gyorsabbak is.
Oké, most már tényleg leütöttem volna őket legszívesebben.
- Hogy aludtatok?- kérdezte vigyorogva Edward, miközben a lábát nyújtotta.
- Tökéletesen. Egészen addig, amíg fel nem keltettetek!
- A reggeli edzés mindenkinek jót tesz. Egyébként is rátok fér.
- Na most elkaplak.- mondtam majd rávetettem magamat. Vagyis inkább csak vetettem volna, ugyanis elfutott. Én viszont utána futottam. Egy oszlop körül rohangáltunk, mint a hülyegyerekek, amikor úgy döntöttem, hogy nem fárasztom tovább magam. Azt hitte lenyugodtam, ezért odajött mellém. Azzal a lendülettel bokszoltam bele a vállába.
- Ne mondd, hogy nem érdemelted meg!- mondtam neki feltartott mutatóujjal. Visszamentünk a többiekhez, és Lynn-t elnézve, valószínűleg állva aludt. John azzal szórakozott, hogy az ujjával bökdösgette.
- Na, akkor csinálunk valamit vagy sem?
- Eltűnt a lelkesedésem.
- Most viszont én foglak megütni.- nézett Edward-ra Lynn, aki ezek szerint felébredt.
- Mi lenne…- kezdte John.- Ha elfutnánk a Starbucksig? Akkor kipipálhatnánk az edzést is, és bepótolhatnám a reggel elmaradt kávémat is.
- Végre egy értelmes ötlet!- ráztam meg a fejem.
- És mi lenne, ha inkább taxival mennénk?
Lynn csodálatos ötletének hála, taxival jutottunk el a Starbucksig. Hülyék lettünk volna futni. Én a szokásos kávémat kértem, Edward viszont azon vacillált, hogy kipróbáljon-e valami újat, mert mindig ugyanazt issza. Végül mégiscsak visszatért az eredeti verzióhoz. Leültünk egy ablak mellé, és beszélgettünk.
- Olyan fura, hogy itt vagyunk.
- Mármint itt a Starbucksban?- néztem John-ra furcsán.
- Nem. Hogy megint itt vagyunk az ESC-n. És megismertünk titeket. Rohadt jó érzés.- mondta, majd egy kicsit csend lett.- Remélem ti fogtok nyerni.
- Mi?
- Nem azért jöttünk vissza, hogy taroljunk, vagy az élre törjünk. Egyáltalán nem számít. Egyszerűen csak imádunk itt lenni. Minden olyan jó, a hangulat elképesztő, és ugye nem utolsó sorban új embereket ismerhetünk meg. Már sokan hallottak rólunk, ez itt a ti időtök. Nektek kell megmutatnotok, ha egyelőre nem is az egész világnak, de Európának mindenképpen, hogy kik vagytok.
Elgondolkodva bámultam a poharamat. Edward rám nézett és elmosolyodott.
- Eric Saadét meg legszívesebben én magam pofoznám fel. Hihetetlen, hogy egy ilyen csajt, mint te, ilyen bunkó módon tud kerülgetni. Helyre kéne rángatni a szépfiút.
- Pontosan ezt tenném én is.- helyeselt Lynn.
- Uramisten, meg fogok halni, nem bírom, tuti annyi lesz nekem, jobb lenne, ha itt maradnék…- mondtam idegesen, miközben egy párnát szorongattam.
- A hajadnál fogva foglak elrángatni a versenyre, ha nem szeded össze magad. És nem, nem fog érdekelni, hogy nevetségesen igénytelennek nézel most ki.
- Hé!- rivalltam rá sértődötten.- Nem is vagyok igénytelen. Melegítőben vagyok. Nem tudom, mióta számít igénytelennek egy melegítő.
- Teljesen mindegy. Húzzál felöltözni, mert utána ki kell sminkelnelek.- parancsolta Lynn. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem az ESC-hez, hanem iszonyatosan izgultam. De nagyon durván. Felöltöztem (ájuldoztam megint egy sort a ruha miatt), majd mentem megkeresni Lynn-t. Időközben ő is átöltözött, és szinte ragyogott narancssárga ruhájában. Megálltunk egymással szemben, majd elkezdtünk ugrálni, meg vinnyogni, mint az ötévesek. Lynn gyönyörűen kifestett, szerintem valami ilyesmivel kéne foglalkoznia. Ahogy közeledtünk a showhoz, egyre jobban vártam. Aztán elérkezett végre a nagy pillanat. A limuzin leparkolt a szálloda elé.
- Egy pillanat. Most tényleg egy limuzin jött értünk??- néztem ki az ablakon elképedve.
Lementünk, én meg közben valami stressz elleni gumilabdát nyomogattam. Nem mondom, hogy sokat segített, de jó érzés volt. Beültünk a kocsiban, a járókelők érdeklődve fordultak a luxus jármű után. De hát úgyis tudják, mi a helyzet. Csehország különleges, az Eurovíziót is páratlan lelkesedéssel szervezték. És most itt van az, amire régóta vártak. Eljött a mi időnk is.
A limuzin lassítani kezdett, és a kintről beszűrődő hangzavar is egyre erősödött. Színes fények világítottak mindenfelé, és a kocsi végleg leállt. Pontosan a vörös szőnyeg előtt. Kiszálltunk. Tomboló emberek sokasága fogadott minket a bejárat két oldalán kordonnal elkerítve. A vakuk villogtak, a rajongók papírokat és tollakat nyújtogattak felénk. Annyit írtunk alá, amennyit csak tudtunk, de sajnos nem volt mindenkire időnk, mert a biztonságiak hátulról toltak minket befelé. Az épület ugyanolyan gyönyörű volt kívül is és belül is, mint legutóbb. Nem sokat húzták az időt, egyből a Green Roomba vezettek minket. Közben csatlakoztak hozzánk a táncosaink, Jul (Júlia), Ricsi és Panna. Sokan voltak már a teremben, mindössze körülbelül csak öt ország hiányzott a kijelölt helyeikről. Persze a svédek is köztük voltak. Jellemző. Hamar megtaláltuk a magyar zászlót, és le is ültünk köré. Még mindig nézelődtem, amikor hirtelen beálltak elém.
- John, Edward!- pattantam fel, és megöleltem őket.- Mi a helyzet?
- Végre itt vagyunk! Már úgy vártam.- sóhajtott Edward, miközben a távolba meredt.
- Nem izgultok?- kérdezte Lynn.
- Nem igazán. Már tapasztaltak vagyunk. Minden zsírkirály lesz!
- Ha te mondod…- fújtam ki a levegőt.
- Naaa, minden oké lesz! Imádni fognak titeket!
- Vagy nem.
- A versenyzők foglalják el a nekik kijelölt területeket. Az adás két percen belül indul.
- Gyertek, adok egy biztató ölelést.- mosolygott Edward.
- Köszi.- szorítottam meg erősen.
- Jók legyetek!- kiáltott még hátra John.
És az adás elkezdődött. Karin Krejči megnyitotta a show-t, és már következett is az első versenyző, aki Németország képviseletében érkezett. A fellépők sorra váltották egymást, és én egyre idegesebb lettem. Vajon hol lehet ő? Akit már olyan régóta hajkurászok? Aztán úgy döntöttem, elég ebből. Most meg kell találnom.
Teljesen zavaros volt minden, a pulzusom az egekbe szökött, de én csak egy valakit kerestem. A Green Roomból kilépve (ahol egyébként tapintható volt az izgatottság), a szembejövő tömegre nem figyelve haladtam előre felé. Közben elkezdődött az ikrek előadása, amit nemcsak az alapján tudtam megállapítani, hogy őrült hangosan és nyújtva mondták be azt, hogy „Írorszáááág”, hanem felcsendült az a bizonyos vízfelszínről szóló dal, amit elfogultság nélkül is imádtam. Sajnáltam, hogy nem láthatom az előadást, de akkor, azokban a percekben csakis egy dologra tudtam koncentrálni. Mégpedig arra, hogy meg kell Őt találnom.
Amikor hétvégén láttam, egyszerűen nem hittem a szememnek. Ott nem volt alkalmam beszélni vele, de most igen, ugyanis én még bőven odébb vagyok a sorrendben. Vajon nem akarja, hogy megtaláljam? Vagy ő is keres engem? Miért nincs sehol, ha nemsokára ő következik? A csapatából is csak néhányan ültek a számukra kinevezett félkör alakú kanapén. Lehet, hogy oda kellett volna mennem, és megkérdeznem őket? Nem lehet. Biztos. Mindegy, már semmiképpen nem fordulok vissza addig, amíg meg nem találom.
A folyosókon civilek nem mászkáltak, viszont a szervezők, a tévések, és a mindenféle fontos vendégek miatt elég zsúfolttá, és nehezen járhatóvá váltak. A szőkéknek a fülbemászó daluk már a vége felé járt, de még mindig csak mentem és mentem előre. És nem, nem azzal volt a probléma, hogy esetleg nem ismerem fel, vagy ilyenek. Ha a nézőtéren ült volna valahol, én biztos megtalálom. De ott nem volt, és ott sem, ahol én kerestem.
Elképzelni sem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, csak bolyongtam, mások meg csodálkozva vették tudomásul, hogy én itt lófrálok, ahelyett, hogy a Green Roomban lengetném a zászlónkat, hátha látszik a tévében. Voltak, akik köszöntek, én rájuk mosolyogtam, és visszaköszöntem (felismerték már a fejemet), aztán olyan is akadt, aki még beszélgetni is akart, de a cél még mindig ott lebegett előttem, úgyhogy nem állhattam le.
Gondoltam benézek az előadó terembe, ahol a színpad és a nézőtér is található. Valahogy sikerült beerőszakolnom magam az egyik ajtón, így szinte szembe találtam magam a színpaddal. Odajöttek hozzám problémázni, hogy menjek vissza a helyemre (?) és ne zavarjam az előadást, amikor elkezdett dübörögni egy ritmus, amit most talán a leginkább hallani akartam. Felnéztem, és megláttam azt az illetőt, akit már hónapok óta kerestem.
Eric már a dal negyedik soránál tartott, amikor, rám nézett.
- Engedjék el!- utasította a biztonsági őröket.
És mindezt az előadása közben! Majd mintha mi sem történt volna, visszakapcsolódott a zenéhez.
- My body wants you girl, my body wants you girl, I get you when I’m popular…- énekelte. A dal már a vége felé járt, én meg még mindig ott álltam a színpad előtt.
- POPULAAAAAAAAAAAAAAAAAR!- fejezte be. Amikor észbe kaptam, rohantam is a lépcsőhöz, ahol lejön a színpadról. Össze-vissza forgolódtam, amikor valaki visszarántott a karomnál fogva.
- Mit csináltál te itt?
- Hogy én mit csináltam?? Van fogalmad róla, hogy mióta próbáltam kapcsolatba kerülni veled?? A hétvégén is rohantam utánad, mint egy idióta, de te leléptél! Konkrétan még csak le se szartál!
- Még, hogy le se szartalak?? Te…
- Fogd be! Most én beszélek! Miután találkoztunk Manchesterben, tudod te, mennyit kerestelek?? Hónapokon keresztül irogattam be a hülye nevedet a hülye Google-ba, hogy megtudjak rólad valamit! Egyre több idióta rajongói oldalt hozott ki, de egyikhez sem volt személyesen közöd! Szart sem értek!! Rohadtul folytathatnám még, akkor lemaradnék a fellépésemről! Szóval tessék, a rohadt életbe! Ezt csináltam!
- Hát ezt nem hiszem el! Te most komolyan engem hibáztatsz? Nem én rohantam el szó nélkül Manchesterben, mert anyukám jött értem kocsival! És tényleg azt hiszed, hogy le se szartalak? Bár úgy lett volna! Nem töltöttem volna el hülye éjszakákat azzal, hogy a YouTube videóidat nézegettem!
Mert nem, mást nem találtam! És ez nem miattam volt így, felfogtad?? Szerinted tényleg nem akartam beszélni veled?? Sosem jött össze, oké? Nem volt rá időm! És most neki állhatnék itt magyarázkodni, hogy miért, de biztos vagyok benne, hogy rohadtul semmi értelme nem lenne! Ezek után ne vágd többet a fejemhez, hogy nem kerestelek! Egyszerűen csak fogalmad sincs semmiről! Tudod, mit éreztem, amikor láttalak a TV-ben, amiért kórházba kerültél? Legszívesebben elmentem volna hozzád! De nem tehettem meg! Úgyhogy mielőtt kinyitod a szádat, gondold át százszor, hogy mit akarsz a másik fejéhez vágni! 
- Elég! Még 17 sem vagyok! Ha csak egy kicsit is akartad volna, megkeresel! És mi az, hogy nem tehetted meg?! Mi gátolt meg téged abban, hogy tegyél valamit?? Hülye kifogásokat keresel ahelyett, hogy a szemembe mondd azt, hogy annyira nem érdekeltél, hogy utánad menjek!
- Ha nem lány lennél, biztos, hogy megütnélek!
- Ja, hát így állunk? Tessék csak, üss meg! Rohadtul nem érdekel, mit csinálsz velem ezek után! Még rugdoshatsz is, ha úgy tartja kedved!
- Fogd már be a szád!
- Hogy besz…
- Következzen tehát Magyarország előadása!- hallatszódott Karin hangja.
- Soha többet ne kerülj a szemem elé, világos??- üvöltöttem az arcába, majd elsiettem.
Hogyan lehettem ekkora hülye, ennyire vak? Oké, nem érdekel, elfelejtem és kész. Pont oda értem a színpadhoz, amikor már kezdődött a zene. Úgy látszik nem nagyon zavartatták magukat amiatt, hogy ott sem vagyok. Mindegy, így legalább megvolt a belépőm. A színpadi lét meg ismételten lenyűgözött.
- Now if we meet out ont he streen I won’t be running scared, I’ll walk right up to you and put one finger int he air...- és itt persze nem maradhatott le az ujjmutogatás. A refrén után jött Lynn rapje, majd a fináléban, azaz az utolsó két egymást követő refrén kezdetén előjöttek a háttérből a táncosok, és fésűben mögöttünk táncoltunk mindannyian.
- Oh oh oh I really don’t care, oh oh oh I really don’t care!- a bal karok felemelésével zártuk az előadást. Igazság szerint ütősre sikeredett, a nézők viselkedését illetően valószínűleg tetszett nekik.
- Basszus, de rendesen nyomtátok!- kiáltotta Edward és John, akik ezek szerint itt várták meg minket, majd a nyakunkba ugrottak.
- Mondjuk szerintem nekünk több esélyünk van…
- Hé! Nem úgy volt, hogy ti csak szórakoztok itt?
- Az még szórakoztatóbb lenne, ha mi nyernénk. Ugyanúgy benne van a pakliban, és hát kétségtelen, hogy jók vagyunk.- mosolygott elégedetten John.
- Az még kétségtelenebb, hogy a szerénység legkisebb szikrája is hiányzik belőletek.- húztam fel a szemöldökömet.
- Pont emiatt vagyunk ellenállhatatlanok.- sóhajtotta Edward, én meg elröhögtem magamat.- Egy pillanatra.- húzott el a többiektől.- Beszéltél vele?
- Mármint kivel?
- Tudod jól, kiről beszélek. Lynn mondta, hogy szó nélkül siettél el a Green Roomból. Nyilvánvaló volt, hogy hozzá mentél.
- Igen, beszéltem vele.
- És?
- Semmi különös…
- Na ezt ne mondd. Hónapokig kerested, még jó, hogy nem a semmiről beszéltetek. Szóval?
- Hahj, veszekedtünk, oké? Ennyi volt az egész. Tökre berágott rám, miután lecsesztem azért, hogy le se szart, mert kiderült, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Aztán otthagytam, mert mi következtünk.
- És meg fogjátok beszélni?
- Hogy meg fogjuk-e? Nem akarok többet találkozni vele.
- Na de Lia!
- Most meg mi van? Miért érdekel ez ennyire? Párkapcsolati szakértő lettél, vagy mi?
- Nem. Egész egyszerűen csak nem akarom, hogy szenvedjél.- mondta, majd egyedül hagyott. Köszi szépen. Komolyan, egyre jobban tetszik ez a nap. Pfff. Visszamentünk a Green Roomba (mert egyébként el sem mehetnénk onnan), és leültünk a helyünkre. Senkivel sem volt kedvem beszélni, haza akartam menni már. Bambulva meredtem magam elé, amikor valaki elém állt.
- Ciao vöröske.
Na baszd meg. Oké, ez most csúnya volt, de hát na, az ő társaságára vágytam a legkevésbé.
- Nincs kedved megfordulni és elmenni?- kérdeztem reménykedve.
- Úgy ismersz te engem?
- Igazából egyáltalán nem ismerlek, és nem is akarlak, szóval kár erőltetni.
- Nem mondták még neked, hogy túl zárkózott és ellenszenves vagy?
- Szerintem nem vagyok kíváncsi a véleményedre.
- Ha nem hát nem. Egyébként tetszett a jeleneted Eric Saadeval. De nem kell vele foglalkoznod, látszólag úgysem vagy az esete, egyáltalán nem illenétek össze…
- Kussoljál be, és takarodjál innen!- förmedtem rá hirtelen. Még mondani sem tudott semmit, annyira meglepődött.
Időközben végigment az összes versenyző, és már az eredményhirdetéshez közeledtünk, vagyis most éppen a pontok kiosztásánál tartottunk. És négy osztás után az igazat megvallva igen jól álltunk.
- Szép jó estét, Csehország!- szólalt meg a svédek képviseletében Kurt Träd.- Nagyon jól szórakoztunk, szuper műsort hoztatok össze! Karin, gyönyörű vagy, csak úgy szikrázol.
- Ó.- kuncogott Karin.- Köszönöm szépen! Kurt, mutasd meg nekünk, hogy Svédország milyen sorrendet hozott össze!
- Természetesen.- mondta, majd megjelent a pontozás 1-től 7 pontig. Írország 6 pontot kapott, erre Edwardék füttyögni kezdtek. Nem voltunk a listán. Ez vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz.- 8 pontot kap Svédországtól a csodás előadására… OLASZORSZÁG!
Sikoltozás, taps, meg minden. Persze, hiszen szeretjük Marco-t.
- 10, azaz 10 pontot kap, utánozhatatlan előadására… ANGLIA!
Azt a rohadt életbe. Ez nagyon el lett nézve, argggh, és a legrosszabb Meredith önelégült mosolya volt.
- Végül… következzen az, aki szerény országunk szerint messze kitűnt a többiek közül… Eric Saade! Ja, nem bocs, csak vicceltem.
- Na, de Kurt!- nevetett Karin.
- 12 pont Magyarországnak.- mondta egy hangon, a végén pedig elmosolyodott. Egy pillanat. 12 pontot kaptunk Svédországtól!! Leesett állal, magam elé meredve vettem tudomásul az imént történteket. Lynn a nyakamba vetette magát, én meg hitetlenkedve nevetni kezdtem, miközben átöleltem.
Sorra kaptuk a 10-12 pontokat, már lassan arra gondoltam, hogy mi fogunk nyerni. Na persze ezt gyorsan lekopogtam utána. Nagyon közelítettünk a vége felé, igaz, még hátra volt vagy öt-hat ország, tudtam, hogy mi lesz a végeredmény. Észrevétlenül osontam ki a Green Roomból. És nem, szó sincs arról, hogy letört voltam. Nem, egyszerűen csak hiányzott már a friss levegő.
Valami hátsó kijáraton keresztül jutottam ki egy teraszra, ami jó magasan volt, így tökéletes kilátás nyílt az éjszakai fényekben pompázó városra. Elsőre nagyon kellemesnek tűnt a hőmérséklet, percekkel később azonban már eléggé hidegnek éreztem annak ellenére, hogy májust mutatott a naptár. Felültem a korlátra, biztonságosan elhelyezkedtem (lábak is és a karok is beakasztva valahova), és csak úgy szimplán nézelődtem. Végiggondoltam mindazt, ami az utóbbi időben történt velünk. Elképesztő, mennyire megváltoztak a dolgok körülöttünk. Ami pár hónapja még álom volt, most megvalósult. És azt hiszem, soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Ha az ember megvalósít valamit, amit már tényleg nagyon régóta akart, az az egyik legjobb érzés a világon. Senki nem mondhatja, hogy nem tettünk érte semmit, mert nagyon is harcoltunk ezért. És mérhetetlen büszkeség áradt szét bennem. Sikerült. Mindent megtettünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból, szóval ez… Hihetetlen. Éreztem, hogy könnyel vannak tele a szemeim, de csak mosolyogtam. Életem egyik legőszintébb mosolya volt ez.
Mindent lehetett hallani bentről, éppen a győztest hirdették ki. Másodikak lettünk. Másodikak. Még kimondani is lenyűgöző. De… valami nincs rendben. A győztes nevét mondogatták. Nem ment fel a színpadra. Vajon hol lehet?
Elindultam visszafelé, hogy megnézzem, mi történt. Bementem az ajtón, és igyekeztem volna tovább, de valaki visszarángatott a karomnál fogva a teraszra. Amikor kiértünk, felé fordultam végre, és valójában nem lepődtem meg, mégis furcsálltam a helyzetet.
- Neked nem a színpadon lenne a helyed?- kérdeztem.
- Nem hagyom, hogy még egyszer hónapokat töltsek azzal, hogy keresnem kelljen téged. Ebből nem kérek többet. Az én helyem ott van, ahol te vagy. Semmi más nem érdekel.- mondta, majd két keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt.
