1.- Kezdet

- Szia anyu!- kiáltottam már a kert végéből, ugyanis rohannom kellett, hogy elérjem a buszt. Ugráltam össze-vissza, mint valami idióta, mert az utóbbi napokban rengeteg eső esett, és ezért mindenfelé pocsolyák voltak.

            - Ne, ne! Kérjem, várjon!- üvöltöttem a buszsofőrnek, aki már indult is volna tovább, de szerencsére észrevette, hogy Usain Bolt-nak érzem magam, és azért rohanok ilyen esze-veszetten, hogy elsőnek érjek be a célba. Hát, ha nem is teljesen volt ez az igazság, tényleg erősen túlszárnyaltam eddigi futóeredményeimet. 

Felpattantam a buszra, megkerestem a szokásos helyemet és lecuccoltam a mellettem lévő ülésre. Kikutattam a fülhallgatómat (persze a táska alján volt), elővettem a Blackberry-met és kerestem valami hangulatomhoz illő számot. Alapvetően tökre fel voltam dobva, még annak ellenére is, hogy tocsogtam a vízben, mert teljesen átázott a cipőm. Végül Little Mix-nél állapodtam meg, úgyhogy a DNA pörgős ritmusára mozgattam a lábam, közben, pedig Manchester utcáit róva néztem az elvonuló nyüzsgő tömeget.

Az iskolabusz lassan leparkolt a Manchester High parkolójában, engem annyira nem érdekelt, eldöntöttem magamban, hogy amíg nem megy végig a zene, amit éppen akkor hallgattam, le nem szállok a járműről. A buszvezetőt ez nem szokta idegesíteni, mindig ezt csinálom, egyébként meg tök jó fej, úgyhogy van, hogy simán elbeszélgetek vele az első óra kezdetéig. Az ablaknak döntött fejjel, és csukott szemmel hallgattam a szám utolsó másodperceit, amikor hirtelen valaki elkezdett rángatni.

            - Liaaaaaaa!!

            - Basszus, mi van már megint? Jaj, bocs Lynn. Szépségesen szép reggelt neked.- mondtam mosolyogva, és megöleltem.- Na mesélj, mi történt?

            - Mi lenne, ha ma felvennénk életed első olyan videóját, amit felrakunk YouTube-ra és…

            - Állj, állj, állj. Lassíts. Hogy jutott ez most eszedbe? Én örülök, hogy törődsz velem, és, hogy segíteni akarsz, de… Egy pillanat. Normális vagyok én? Úristen, persze!!!

            - Ááá, híres leszel, híres leszel!!- ujjongott magában, miközben engem ütögetett (?). :D- És mit fogunk előadni? Illetve, mit fogsz énekelni?- nézett rám csillogó szemekkel.

            - Hmm. Mit szólnál egy Here’s To Never Growing Up-hoz?- kacsintottam rá.

            - Ah, szuper!

            - Bocsánat lányok, hogy félbeszakítalak benneteket, de azt hiszem, becsöngettek.

            - Á, mindegy.

            - Lynn, várj. Mi az első óránk?

            - Öö, hát ma... A francba, futááás!- kiáltotta, és magával rántott.

Szélsebesen száguldottunk a suli felé, berontottunk a bejáraton, és rohantunk tovább a folyosókon.

            - Lia gyere mááár!

            - Te könnyen beszélsz, nem te futottál már reggel versenyt az idővel…- lihegtem.

            - Jó, értem, de gyere, mert még hátra van egy folyosó.

Elértünk a matekteremhez, ahonnan szokás szerint üvöltés hangja szűrődött ki. És nekünk most be kell menni. Ezt jól megcsináltuk… Kop, kop, kop.

            - Igen?

            - Öhm, khm. Öh, elnézést Mr. Brown, elnézést a késésért, megengedné, hogy bemenjünk?- makogtam.

            - Nos, fáradjanak beljebb, és közben legyenek szívesek elmagyarázni, hogy mégis MI AZ OKA ANNAK, HOGY TÖBB, MINT NEGYEDÓRÁS KÉSÉSSEL ÉRKEZNEK ÓRÁRA?!?!?!?!?- üvöltötte torkaszakadtából. Szerintem nem mondok olyan meghökkentő dolgot azzal, hogy amikor kijött az első hang a torkából, akkorát ugrottam, hogy talán a világrekordot is megközelítettem. Szuper, kész atléta lettem mostanra.

            - Öhm, hát, hogy is mondjam… Elöntötte a víz a házunkat!

            - Tessék??- förmedt rá Lynn-re Mr. Brown, mintha rosszul hallotta volna.

            - Hát, izé, felújítják a házunkat éééés… tegnap este pont a konyhát csinálták, és hát… valahogy tönkretették a vízcsövet, ami reggelre elárasztotta a házat. Khm, és, úgy kábé így történt.

            - Ez borzalmas.- próbált sajnálatot éreztetni a mondandójában, de a végkifejlet elég bizarrnak tűnt. A vérszomjas fejéről ne is beszéljünk.- És megkérdezhetem, hogy Wright-nak mégis mi köze van ehhez?

            - Náluk aludtam. És amikor felkeltünk, a padlón több centi magas víz állt, így segítenünk kellett összepakolni az addig el nem ázott dolgokat, majd átmentünk hozzánk, hogy átöltözhessünk.

            - Értem.- fúrta bele hitetlenül mosolygó tekintetét az enyémbe.- Gray, alá tudja támasztani Wright meséjét?

            - Öhm, igen, természetesen, hisz’ én is jelen voltam.- válaszolta Lynn teljesen beleélve magát a szerepébe.

            - Rendben, mindenesetre azért megkérdezem szünetben a szülőket. Félre ne értsenek, nem azért, mert azt gondolnám, hogy esetleg ez a szerencsétlenséget elbeszélő történet kitaláció lenne, hanem tudják, hátha tudok esetleg segíteni.- mondta gonosz mosollyal. Mi egymásra néztünk, és amint odasiettünk a helyünkre, kipakoltuk a cuccunkat, majd előrángattuk a mobiljainkat, és körülbelül vagy százszor elküldtük mindenegyes családtagunknak ugyanazt az üzenetet, nehogy elbukjon a mi szépen felépített kamu sztorink.

A nap többi része gyorsan eltelt. Matek óra után kaptunk egy csomó sms-t, hogy vették az adást, de otthon még beszélünk stb. Úgyhogy ezt viszonylag könnyen megúsztuk. Remélem azért Mr. Brown nem tudja, hogy hol lakik a Gray família.

            - Figyu, sétálunk, vagy megyünk busszal?- kérdezte Lynn, aki bár próbálta eltitkolni, nagyon fel volt dobva, amiért csinálunk egy „Me singing”-et, amit felnyomunk YouTube-ra.

            - Szerintem gyalogoljunk.- néztem rá, majd elindultunk hazafelé a főút menti járdán.

            - És ugye nem mentek sehova 19.-én?

            - Oké, most úgy csinálok, mintha nem tudnám, hogy a szülinapomra tervezel valamit. Szóval, nem, nem megyünk sehova, de egyébként sem engedném, mert pont arra a napra esik az Eurovíziós Dalfesztivál döntője, amit soha, semmilyen körülmények között sem hagynék ki.- nevettem, miközben kirántottam hirtelen a pocsolyában ázó, már amúgy is poshadt állapotú Converse-emet.

            - Úú, ja tényleg! Akkor majd átmegyek hozzátok és megnézzük együtt!

            - Szuper!- ugráltunk egy sort.

            - A sweet16-eknek úgyis különlegesnek kell lenniük, ilyet meg szerintem senki sem tartana. És kinek szurkolunk?

            - Az angolok előadása nem tetszik, viszont az írek a kedvenceim. Imádom a Jedward-ot! Akkora egyéniségek! Komolyan hihetetlenek! She’s got hips like Shakira, lips of Angelina, twisted like Gaga, dances like Madonna…

            - Imádom, amikor énekelsz!

            - Én meg téged imádlak.- öleltem meg, majd az út hátralévő részét tervezgetéssel töltöttük el.