5.- A londoni kiruccanás

Megjegyzés: úgy látszik a péntekek az új részek megjelenését fogják jelenteni. ;) Az előző részt nagyon elrontottam, nemcsak unalmas, hanem rosszul megírt is lett. Most megpróbállak kárpótolni titeket. Ez szerintem jó lett. Ugye az előző megjegyzésem ugye arról szólt, hogy ne utáljatok. A dal miatt. Saját számot nem tudtam volna írni, úgyhogy muszáj volt valamit választanom. Vagyis nem volt muszáj, mert nem volt kötelező konkrétan választanom egy slágert, hanem csak kb leírni, hogy miről szól, milyen a hangzása stb... De választottam, és a választásom Demi slágerére esett. Hosszú lett, tényleg hosszú, ráadásul ezt nagyon szerettem írni. Londonról és repülőzésről fantasztikus élmény volt írni. Nem húznám tovább az időt. Jó olvasást! :) xx ( ja és az a hegyes épület a szálloda (; )

Nagyon jók voltak a stúdióbeli munkálatok, élveztem minden egyes percét. A dal szuper lett, pont valami ilyesmit képzeltem el. A dalszöveget hamar megtanultam, Pete Jones és az emberei nagyon segítőkészek voltak, mindenben segítettek, amiben csak tudtak. Lynn is nagyon jól érezte magát, mondjuk az elején eléggé parázott, de hamar belejött. 

Pár nappal azután, hogy befejeztük a dal felvételét, elmentük egy fotózásra, ugyanis kellettek a képek a lemezborítóhoz. Lynn nem akart rákerülni, mármint képpel, mert ő is előadó, így leírva persze fent van a neve (Amelia Wright feat. Lynn Gray), de folyamatosan makacskodott, nem tudtam mit csinálni. Pedig különösen élvezte a fotózást, nagyon sokféle stílusú képet csináltunk. Lett egy csomó közös fotó, mégis csak én kerültem a borítóra. Alapvetően vidám hangulatú, vidám színekkel, és nekem sincs fapofám. A háttérben rózsaszín lufik, meg az ég. Elsőnek szerintem kifejezetten jól sikerült, legalábbis Lynn szerint, aki folyamatosan azt mondogatja nekem, hogy milyen sok szörnyű borítót látott már híresebbnél is híresebb énekeseknél, nekem meg már a legelső is csúcs. 

 Amelia Wright feat. Lynn Gray

 A napok nagyon gyorsak teltek, egy idő után már olyannyira, hogy eljöttek Európa-szerte a Dalok kiválasztásának az ideje. Március 10.-éig kötelezően le kell adni az összes résztvevő országnak a választott dalnak a végleges verzióját, amivel indulnak a fesztiválon. Angliában változó az énekes kilétének a meghatározása, általában a BBC dönt, és ez idén sem lesz másképp. Ahhoz viszont el kell utaznom Londonba, ahol élőben jelen van az összes esélyes, aki képviselheti az országot. Anya nem tud velünk jönni, így Emma kísér el minket a fővárosba, mivel egyedül még nem mehetünk tizenhat évesen.

Éppen Lynn rontott be hozzám egy hatalmas bőrönddel, amikor a ruháimat rendezgettem.

            - Na? Hogy állsz?- mosolygott.

            - Ahhoz képest, hogy délelőtt félóránként raktam a táskába egy-egy ruhadarabot, már egészen jól. Te, figyelj, miért hoztad fel a bőröndödet?

            - Most, hogy így kérdezed, fogalmam sincs. De levinni nem én fogom, az biztos. Tudod, milyen nehéz?? Vagy lerúgom a lépcsőn vagy levitetem valakivel.

            - Oké.- nevettem.

            - Csajok, hogy álltok?- kérdezte az ajtóban álló nagynéném, aki anya 30 éves húga.

            - Igyekszünk.

- Öhm, Emma, gáz lenne, ha most legurítanám a bőröndömet a lépcsőn?

- Hát,- kuncogott.- nem javasolnám, de ha akarod leviszem.

- Ja, nem, dehogyis! És mi lenne, ha felhívnám taknyos Sam-et?

- Ő a város másik végében lakik.

- Na és aztán? Idejön, leviszi a bőröndömet, és megy haza. Legalább mozogna valamit.- mondta én meg a fejemet fogtam a röhögéstől.

- A lényeg, hogy lejusson az a táska, ha nem akarsz három napig ugyanabban a ruhában lenni.

Emma rátapintott a lényegre, még ő is tudja, hogy Lynn-nek a divat a lételeme.

            - Másfél óra múlva indulunk a reptérre.- tette hozzá, majd elindult a lépcső felé.

           

            - Ígérd meg, hogy amint lehetőséged lesz rá, felhívsz. Akárhogy is döntött a BBC.

            - Ígérem.

            - Viselkedj jól!

            - Anyu!- szóltam rá, de szúrós tekintetét látva, azt mondtam neki, amit minden szülő hallani akar ilyenkor.- Jó leszek.

            - Jól van.- ölelt meg még egyszer.- Em, vigyázz rájuk.

            - Ne aggódj, megleszünk.- simogatta meg anyu hátát.- Na lányok, indulás! A taxi már kint vár a ház előtt.- tapsolt kettőt, majd Lynn-nel felpattantunk és a cuccainkkal együtt kiléptünk az ajtón. Egyébként végül ketten vonszoltuk le a bőröndjét az emeletről úgy, hogy fokonként letettük, majd emeltük, léptünk. Letettük, emeltük, léptünk…

Félóra alatt odaértünk a reptérre, ahol kivételesen nem voltak annyira sokan. Szerencsére a cuccainkkal nem volt probléma, meglett az összes poggyász. Könnyen megtaláltuk a Blue Islands légitársaság kapuit, melyeken keresztül jut el az ember a neki megfelelő irányba induló gépre. Miután segítséget kértünk, eljutottunk a mi kapunkhoz, amin átmentünk és felszálltunk a repülőre. Nem szeretem az ablakmelletti ülést, ott mindig rosszul vagyok, Lynn meg már lecuccolt a legbelső helyre, így én középre, Emma pedig szélre ült. Nem fapados járattal utaztunk, így az ülések hátoldalán volt kis TV, amivel el lehetett szórakozni. Filmet nem tudtam volna nézni, mert az út összesen 259 km, ami repülővel körülbelül háromnegyed, maximum egy óra.

Este hétre értünk Londonba, ahol rengetegen voltak a terminálban, de sikerült kiverekednünk magunkat onnan. Húsz percet vártunk, hogy legyen végre egy szabad taxi, és amikor megláttuk azt a kocsit, nagyon gyorsan odarohantunk, és lestoppoltuk, mielőtt valaki megteszi ugyanezt előttünk. Eddig kétszer voltam Londonban, először majdnem két éve, másodjára pedig tavaly utaztunk ide anyáékkal, de akkor vonattal jöttünk.

            - Úúúú, itt akarok lakni! Csúcs ez a város!- mondta Lynn áhítattal, miközben tátott szájjal és csillogó szemekkel nézelődött a taxiból. Az utak forgalmasak voltak így nyolc óra tájban, de megvolt az a varázsa, ami miatt London a világ egyik legkedveltebb városa. A Tower-bridge, a London Eye, a Buckingham, a Big Ben, a piros buszok… Hihetetlen. És mindezek esti kivilágításban. CSO-DÁ-LA-TOS!

            - Itt is vagyunk.- szólt Emma, majd nekem is leesett az állam. Egy négy csillagos szálloda előtt állt meg a kocsi, ami csak úgy ragyogott a félhomályban. Amint kiszálltunk, odajött hozzánk egy inas, aki rögtön fel is pakolta a bőröndjeinket egy toló szerkezetre. Emma fizetett a taxisnak, aztán követtük a táskáinkat toló szállodai dolgozót. Beértünk a Shangri La Hotel halljába, ami csak tovább tetőzte a csodálatot.

            - Fantasztikus, egyszerűen lenyűgöző!- forogtam körbe-körbe.

            - Nem tudok betelni a látvánnyal.- mondta Lynn artikulátlanul.- De nem is akarok.

Emma bejelentett minket, megkaptuk a kulcsot, és elindultunk a lift felé. Felmentünk a negyedik emeletre, ahol a 178-as számú ajtó volt a miénk. Beléptünk, és ismét leesett az állunk. Rögtön megpillantottuk a fantasztikusan berendezett nappalit, aminek két oldalán volt egy-egy kétszárnyú ajtó. Nagyjából, sőt teljesen úgy nézett ki, mint egy elnöki lakosztály. Hatalmas ablakok, amiket ízléses függönyök takartak, dizájnos lámpák, harmonizáló színek, modern festmények a falakon, növények… Nem tudtam, hova nézzek. Nem messze a bejárati ajtótól volt egy másik ajtó, ahova benyitottam. Hatalmas kerek kád, mondjuk én inkább jacuzzinak nevezném a mérete és a felszereltsége alapján; hatalmas tükör, ami előtt egy hosszú szekrény húzódott, amibe két mosdó volt beépítve; a WC-t öntisztító funkcióval látták el; valamint zuhanyzó is volt, aminél nem csodálkoztam már, hogy zenelejátszót építettek bele.

Bementünk a nappaliba, ahol egy hatalmas LED tévét fedeztünk még fel, a sok-sok korábban elhangzott dolog mellett. Emma elindult a jobb oldalon lévő ajtó felé, mi Lynn-nel pedig a baloldalihoz közelítettünk. Egyszerre néztünk egymásra mind a hárman, majd benyitottunk.

            - Be-sza-rok!- mondtam megsemmisülve.

            - Odakötözöm magamat az ágyhoz, hogy soha ne kelljen innen elmennem…- szólt Lynn is. A szoba hatalmas volt, máshol az egész szállás ekkora. Hatalmas franciaágy, vele szemben egy kanapé, ami előtt egy kis asztalka állt, gyönyörű stílusvilág, hatalmas ablakok, amik mellett találtam egy kapcsolót, amivel a redőnyt lehetett le-fel mozgatni. Az ablakokon keresztül pedig a legcsodálatosabb látvány tárult elénk. Innen fentről egész Londont látni lehetett. Lynn-nel egymásra néztünk, majd egyszerre kezdtünk el sikoltozni. Össze-vissza ugráltunk, nem érdekelt minket senki és semmi, csak ki akartuk élvezni ezt a csodálatos helyzetet. Nem tartott sokáig, míg Emma is bekapcsolódott a rohamunkba, így már hárman randalíroztunk.

            - Em, figyelj.- kapkodtam levegő után.- Biztos, hogy ez a mi szálláshelyünk? Konkrétan olyan, mint az elnöki lakosztály!

            - Tény, hogy a neten az „átlagos” szobák kicsit máshogy néztek ki, de nem mondtak semmit, amikor ideadták a kulcsot, bár kicsit sokalltam azt a tíz percet, amit a pultnál várnom kellett. Egy pillanat. Hányas szobában vagyunk?

            - Öö, 178.

            - Hoppá. Már emlékszem, mi a 64-es számút foglaltuk le. Felhívom őket.- mondta majd odament a vezetékes telefonhoz. Valahogy sejtettem, hogy ez nem lehet a valóság, bár először arra gondoltam, hogy mindjárt felkelek álmomból, de most biztos nem alszom. Nem sokáig, mindössze csak öt percet beszélt telefonon, majd hozzánk fordult.

            - Ez eredetileg valóban nem a mi szállásunk.- kezdte, majd csalódott tekintetünket látva gyorsan hozzá tette.- De most mégis az lesz!- kiáltotta boldogan, és megint visongani kezdtünk.

            - De hogyhogy? Miért?

            - Elrontottak valamit a könyvelésben, a 64-es szobát kiadták másnak, ez viszont szabad volt, így kárpótlásul az elnöki lakosztályt kaptuk meg!

            - Úr…isten.- nézett Lynn maga elé teljesen lesokkolva.

Amikor már túlestünk a rohamokon, és kezdtük felfogni, hogy hol is vagyunk, leültünk TV-zni. Közben elmentem fürödni a jacuzziba, mert eldöntöttem, hogy este ezt csinálom, reggel pedig zuhanyozom. Este 11 fele már nagyon fáradt voltam, úgyhogy elmentem lefeküdni.

            - Nem akarok hazamenni.- mondtam, majd bedőltem a hatalmas ágyba.

Másnap reggel frissen és üdén keltünk fel. Megnyomtam az éjjeli szekrényen lévő távirányító „Open” gombját, aminek köszönhetően a redőny felhúzódott, így láthatóvá vált London gyönyörű képe. Mivel tegnap késő délután óta nem ettünk semmit chipsen kívül, eléggé megéheztünk, így miután lezuhanyoztunk, felöltöztük, elkészültünk, elindultunk le a szálloda éttermébe, ahol megint csak elképesztettek minket. Hihetetlen, miket tudnak ezek a londoniak létrehozni. Itt is jelen volt a stílusosság, a modernség, és a kifinomultság. Amikor beléptünk, rögtön odajött hozzánk egy pincér, aki elvezetett az egyik asztalhoz, majd adott mindhármunknak egy-egy étlapot. Én emeletes palacsintát kértem kakaóval, Lynn gofrit tejeskávéval, Emma meg valami salátát cappuccinoval.

- Remélem, tetszik a szállás.- kacsintott ránk Em.

- Hogy tetszik-e? Imádjuk!- mondtuk egyszerre.

- Anyáddal elő szülinapi ajándéknak szántuk. Ők meg még rátettek vagy tíz lapáttal.

- Szuperek vagytok, komolyan imádlak titeket. A legjobb ajándék, amit valaha kaptam. Csak kár, hogy anyu nincs itt.

- Ő is biztosan sajnálja. De most semmiképpen nem tudott volna jönni.

- Igen, tudom. De örülök, hogy ti itt vagytok.

Reggeli után elmentünk sétálgatni. Piros busszal utaztunk, elmentünk a nagy nevezetességek mellett, felszálltunk a London Eye-ra, és természetesen vásároltunk pár cuccot is. Emma szólt, hogy még el kell mennie valahova, így ketten mentünk „hazafelé”.

            - Na, és mit fogsz felvenni?- kérdezte vidáman, miközben az Oxford Streeten sétáltunk.

            - Semmi durranás. Szűk farmer, meg egy ing.

            - Mi??

            - Tudtam, hogy ki fogsz akadni. De ez nem egy díjátadó, csak egy fellépés. Pontosabban a fellépés, ami megváltoztathatja az életemet.

            - Fellépés?

            - Élőben elő fogjuk adni a dalt. Azt hittem ez egyértelmű.

            - Mi?!?! Neee, nem, nem, erre nem készültem fel…

            - Lynn, hetek óta csak erre készültünk. Menni fog.

            - Ez is eléggé meghökkentett, de nem ezért akadtam ki leginkább. Mi az, hogy farmerben akarsz fellépni Anglia előtt? Tudod te, hányan fogják nézni országszerte?? Ezt most felejtsd el. Gyere velem azonnal. Sietnünk kell.

            - De Lynn!

            - Most!- mondta, majd a karomnál fogva húzni kezdett a Shangri La felé. Felértünk a szobá(in)khoz, ahol leültetett az ágyra, majd kipakolta (pontosabban kiborította) a ruháit a bőröndből.

            - Oké. Fehérneműn kívül mindent vegyél le. Vetkőztetni már nem foglak.- utasított, és továbbra is a cuccai között kutakodott. Én meg csak néztem, hogy mekkora mennyiségű ruhát hozott magával.- Na, készen vagy?

            - Készen.

            - Én is megvagyok. Idenézz.- mondta, majd maga elé emelte a vállfára felakasztott összeállítását.- Ez a neked való ruha ma estére.

Egy aranyszínű ujjatlan felső, amit betűrt a szűk fekete, flitteres szoknyába, így kicsit buggyos lett. A cipő pedig a blúzzal megegyező színt birtokolta.

            - Vedd fel.

            - Lynn, biztos, hogy…

            - Régen voltam ilyen biztos valamiben.

Jó sok ideig készülődtünk, gyakorlatilag már akkor elkezdtük, amikor Lynn kiválasztotta a ruhámat. A hajamat összefogtuk, kicsit behullámosítottuk, majd felraktam egy halvány sminket. Lynn egy bőrhatású hosszú szűknadrágot vett fel, egy színes, mintás inggel, hozzá pedig egy ezüstös cipőt választott. A sminkje neki is szolid lett. Közben Emma is megérkezett, aki egy zöld színű koktélruhát vett fel. Nagyon csinos lett a végeredmény, van stílusérzéke, az biztos.

Negyed hétre jött a taxi. A BBC stúdiójába hétre kellett odaérni, az út pedig maximum fél óra.

Az épület környékén nagy volt a mozgolódás, mert attól függetlenül, hogy tévén közvetítik az eseményt, élő közönség is nézi majd a műsort. Teljesen olyan volt, mintha a vörös szőnyegen lettünk volna, mindenféle fotós üvöltözött, hogy nézzünk a kamerájába, nekünk meg folyamatosan mosolyognunk és pózolgatnunk kellett. Lynn-nel odaálltunk a négy másik versenyző mellé, és csináltak rólunk egy csomó képet. Utána kértek minket, hogy menjünk be az épületbe, onnan meg a színpad mögé.

            - Jó estét Anglia, jó estét London! Ma este kiderül, hogy ki képviselheti hazánkat az idei Eurovíziós Dalfesztiválooon! Mind az öt versenyzőt élőben meghallgatjuk, majd a nézői szavazatok és a BBC véleménye alapján derül ki a győztes. Először is, kisorsoljuk a fellépések sorrendjét.

            - Lynn, én meg fogok ha.. lni.- csuklott el a hangom.

            - Nekem mondod? Én kényszerből vagyok itt!

            - Ne mondd, hogy olyan rossz a helyzet.- mosolyogtam rá.

            - Na jó, annyira nem vészes.- sóhajtotta.

            -És megvannak a végleges sorrend! Tehát, aki a mai este először adja elő dalát az nem más, miiint… John Meyeeeeer!

            - Aahhhh, én ma tuti meghalok.- nézett fel Lynn.

            - A másodiiiiiiiik… A Beach Booooooooooys!

            - Nem bírom, nem bírom.- ütögettem a falat.

            - A harmadik fellépőőőőőőnk… Alicia Jaaaaaaaaames!

            - Jaj Istenem, mondjad mááár!- kiáltotta idegesen Lynn.

            - A negyedik előadó, aki bemutathatja, hogy mit tuuuuuud… Margareth Morgaaaaaaan!

            - Pfu, utolsók lettünk.- ugrándoztam.

            - És értelemszerűen utolsóként lép feeeel… Amelia Wright és Lynn Graaaaay! John Meyer következik néhány perc múlva, addig is maradjanak velünk. Sok sikert mindenkinek!

John egy rock stílusú számot adott elő, amit a kinézetéből kiindulva nem is csodáltam. Alapvetően nem volt olyan rossz, mert dallamosra sikeredett. A fiú csapat, akik utána következtek, valami infantilis dalt adtak elő, maga a dalszöveg is értelmetlen volt, valamint az előadás módja is odavágott. Ez annyira nem tetszett, de lehet, hogy sokan fognak rájuk szavazni, mert „jól néznek ki”. Egyébként Lynn egyfolytában mondogatta nekem, hogy mennyire elcseszett egy társaság. A harmadik végre egy nő volt, Alicia James, aki egy lírai számot adott elő az évszakok változásáról. Jó, ez így furcsán hangzik, de az egész a változásról szólt, amit az évszakok váltakozásához hasonlított. Alicia után is egy nő következett, inkább lány, de mindegy. Az előadás nagyon látványosra sikeredett, attól függetlenül, hogy itt csak magát a dalt kellett élőben bemutatni, egy csapatnyi táncossal együtt táncolta végig a számát. És jöttünk mi…

            - Amelia Wright és Lynn Gray!- mondta be a műsorvezető majd felmentünk a színpadra. Nagyon nagy tapsvihart kaptunk. A mezőnyben messze mi voltunk a legfiatalabbak, mégis zengett az egész terem. Megkaptuk a mikrofonokat és megszólalt a zene…

            - You wanna play, you wanna stay, you wanna have it all…

És igen. Sikerült. Az első fellépésünk nagyközönség előtt. És az kell, hogy mondjam, nagyon jól helytálltunk. A színpad a miénk volt, élveztük, amit csináltunk, de ami még jobb, hogy a közönség is. A végén, miután meghajoltunk, lementünk a színpadról, Emma meg szinte a nyakunkba ugrott. Azt mondta egyértelműen a miénk a nyertes szám, én meg csak reménykedni tudtam benne, hogy igaza van.  Negyedóra múlva kezdődött az eredményhirdetés. Mindannyian felmentünk a színpadra, én meg már csillagokat láttam a kétségbeesett izgalomtól. Lynn agyonszorította a kezemet, és lélegzetvisszafojtva vártuk a végeredményt.

            - Itt van a kezemben a boríték, ami hazánk idei képviselőjét rejti. Akkor nyitom is.- mondta, majd feltépte a borítékot. Az előadó… Aki idén… Indulhat az Eurovíziós Dalfesztiválon… Az nem más, mint… MARGARETH MORGAAAAAN!

Lynn felém kapta a fejét, de én már nem észlelve a külvilágot, fuldokolva rogytam össze.