5.- A londoni kiruccanás

Megjegyzés: úgy látszik a péntekek az új részek megjelenését fogják jelenteni. ;) Az előző részt nagyon elrontottam, nemcsak unalmas, hanem rosszul megírt is lett. Most megpróbállak kárpótolni titeket. Ez szerintem jó lett. Ugye az előző megjegyzésem ugye arról szólt, hogy ne utáljatok. A dal miatt. Saját számot nem tudtam volna írni, úgyhogy muszáj volt valamit választanom. Vagyis nem volt muszáj, mert nem volt kötelező konkrétan választanom egy slágert, hanem csak kb leírni, hogy miről szól, milyen a hangzása stb... De választottam, és a választásom Demi slágerére esett. Hosszú lett, tényleg hosszú, ráadásul ezt nagyon szerettem írni. Londonról és repülőzésről fantasztikus élmény volt írni. Nem húznám tovább az időt. Jó olvasást! :) xx ( ja és az a hegyes épület a szálloda (; )

Nagyon jók voltak a stúdióbeli munkálatok, élveztem minden egyes percét. A dal szuper lett, pont valami ilyesmit képzeltem el. A dalszöveget hamar megtanultam, Pete Jones és az emberei nagyon segítőkészek voltak, mindenben segítettek, amiben csak tudtak. Lynn is nagyon jól érezte magát, mondjuk az elején eléggé parázott, de hamar belejött. 

Pár nappal azután, hogy befejeztük a dal felvételét, elmentük egy fotózásra, ugyanis kellettek a képek a lemezborítóhoz. Lynn nem akart rákerülni, mármint képpel, mert ő is előadó, így leírva persze fent van a neve (Amelia Wright feat. Lynn Gray), de folyamatosan makacskodott, nem tudtam mit csinálni. Pedig különösen élvezte a fotózást, nagyon sokféle stílusú képet csináltunk. Lett egy csomó közös fotó, mégis csak én kerültem a borítóra. Alapvetően vidám hangulatú, vidám színekkel, és nekem sincs fapofám. A háttérben rózsaszín lufik, meg az ég. Elsőnek szerintem kifejezetten jól sikerült, legalábbis Lynn szerint, aki folyamatosan azt mondogatja nekem, hogy milyen sok szörnyű borítót látott már híresebbnél is híresebb énekeseknél, nekem meg már a legelső is csúcs. 

 Amelia Wright feat. Lynn Gray

 A napok nagyon gyorsak teltek, egy idő után már olyannyira, hogy eljöttek Európa-szerte a Dalok kiválasztásának az ideje. Március 10.-éig kötelezően le kell adni az összes résztvevő országnak a választott dalnak a végleges verzióját, amivel indulnak a fesztiválon. Angliában változó az énekes kilétének a meghatározása, általában a BBC dönt, és ez idén sem lesz másképp. Ahhoz viszont el kell utaznom Londonba, ahol élőben jelen van az összes esélyes, aki képviselheti az országot. Anya nem tud velünk jönni, így Emma kísér el minket a fővárosba, mivel egyedül még nem mehetünk tizenhat évesen.

Éppen Lynn rontott be hozzám egy hatalmas bőrönddel, amikor a ruháimat rendezgettem.

            - Na? Hogy állsz?- mosolygott.

            - Ahhoz képest, hogy délelőtt félóránként raktam a táskába egy-egy ruhadarabot, már egészen jól. Te, figyelj, miért hoztad fel a bőröndödet?

            - Most, hogy így kérdezed, fogalmam sincs. De levinni nem én fogom, az biztos. Tudod, milyen nehéz?? Vagy lerúgom a lépcsőn vagy levitetem valakivel.

            - Oké.- nevettem.

            - Csajok, hogy álltok?- kérdezte az ajtóban álló nagynéném, aki anya 30 éves húga.

            - Igyekszünk.

- Öhm, Emma, gáz lenne, ha most legurítanám a bőröndömet a lépcsőn?

- Hát,- kuncogott.- nem javasolnám, de ha akarod leviszem.

- Ja, nem, dehogyis! És mi lenne, ha felhívnám taknyos Sam-et?

- Ő a város másik végében lakik.

- Na és aztán? Idejön, leviszi a bőröndömet, és megy haza. Legalább mozogna valamit.- mondta én meg a fejemet fogtam a röhögéstől.

- A lényeg, hogy lejusson az a táska, ha nem akarsz három napig ugyanabban a ruhában lenni.

Emma rátapintott a lényegre, még ő is tudja, hogy Lynn-nek a divat a lételeme.

            - Másfél óra múlva indulunk a reptérre.- tette hozzá, majd elindult a lépcső felé.

           

            - Ígérd meg, hogy amint lehetőséged lesz rá, felhívsz. Akárhogy is döntött a BBC.

            - Ígérem.

            - Viselkedj jól!

            - Anyu!- szóltam rá, de szúrós tekintetét látva, azt mondtam neki, amit minden szülő hallani akar ilyenkor.- Jó leszek.

            - Jól van.- ölelt meg még egyszer.- Em, vigyázz rájuk.

            - Ne aggódj, megleszünk.- simogatta meg anyu hátát.- Na lányok, indulás! A taxi már kint vár a ház előtt.- tapsolt kettőt, majd Lynn-nel felpattantunk és a cuccainkkal együtt kiléptünk az ajtón. Egyébként végül ketten vonszoltuk le a bőröndjét az emeletről úgy, hogy fokonként letettük, majd emeltük, léptünk. Letettük, emeltük, léptünk…

Félóra alatt odaértünk a reptérre, ahol kivételesen nem voltak annyira sokan. Szerencsére a cuccainkkal nem volt probléma, meglett az összes poggyász. Könnyen megtaláltuk a Blue Islands légitársaság kapuit, melyeken keresztül jut el az ember a neki megfelelő irányba induló gépre. Miután segítséget kértünk, eljutottunk a mi kapunkhoz, amin átmentünk és felszálltunk a repülőre. Nem szeretem az ablakmelletti ülést, ott mindig rosszul vagyok, Lynn meg már lecuccolt a legbelső helyre, így én középre, Emma pedig szélre ült. Nem fapados járattal utaztunk, így az ülések hátoldalán volt kis TV, amivel el lehetett szórakozni. Filmet nem tudtam volna nézni, mert az út összesen 259 km, ami repülővel körülbelül háromnegyed, maximum egy óra.

Este hétre értünk Londonba, ahol rengetegen voltak a terminálban, de sikerült kiverekednünk magunkat onnan. Húsz percet vártunk, hogy legyen végre egy szabad taxi, és amikor megláttuk azt a kocsit, nagyon gyorsan odarohantunk, és lestoppoltuk, mielőtt valaki megteszi ugyanezt előttünk. Eddig kétszer voltam Londonban, először majdnem két éve, másodjára pedig tavaly utaztunk ide anyáékkal, de akkor vonattal jöttünk.

            - Úúúú, itt akarok lakni! Csúcs ez a város!- mondta Lynn áhítattal, miközben tátott szájjal és csillogó szemekkel nézelődött a taxiból. Az utak forgalmasak voltak így nyolc óra tájban, de megvolt az a varázsa, ami miatt London a világ egyik legkedveltebb városa. A Tower-bridge, a London Eye, a Buckingham, a Big Ben, a piros buszok… Hihetetlen. És mindezek esti kivilágításban. CSO-DÁ-LA-TOS!

            - Itt is vagyunk.- szólt Emma, majd nekem is leesett az állam. Egy négy csillagos szálloda előtt állt meg a kocsi, ami csak úgy ragyogott a félhomályban. Amint kiszálltunk, odajött hozzánk egy inas, aki rögtön fel is pakolta a bőröndjeinket egy toló szerkezetre. Emma fizetett a taxisnak, aztán követtük a táskáinkat toló szállodai dolgozót. Beértünk a Shangri La Hotel halljába, ami csak tovább tetőzte a csodálatot.

            - Fantasztikus, egyszerűen lenyűgöző!- forogtam körbe-körbe.

            - Nem tudok betelni a látvánnyal.- mondta Lynn artikulátlanul.- De nem is akarok.

Emma bejelentett minket, megkaptuk a kulcsot, és elindultunk a lift felé. Felmentünk a negyedik emeletre, ahol a 178-as számú ajtó volt a miénk. Beléptünk, és ismét leesett az állunk. Rögtön megpillantottuk a fantasztikusan berendezett nappalit, aminek két oldalán volt egy-egy kétszárnyú ajtó. Nagyjából, sőt teljesen úgy nézett ki, mint egy elnöki lakosztály. Hatalmas ablakok, amiket ízléses függönyök takartak, dizájnos lámpák, harmonizáló színek, modern festmények a falakon, növények… Nem tudtam, hova nézzek. Nem messze a bejárati ajtótól volt egy másik ajtó, ahova benyitottam. Hatalmas kerek kád, mondjuk én inkább jacuzzinak nevezném a mérete és a felszereltsége alapján; hatalmas tükör, ami előtt egy hosszú szekrény húzódott, amibe két mosdó volt beépítve; a WC-t öntisztító funkcióval látták el; valamint zuhanyzó is volt, aminél nem csodálkoztam már, hogy zenelejátszót építettek bele.

Bementünk a nappaliba, ahol egy hatalmas LED tévét fedeztünk még fel, a sok-sok korábban elhangzott dolog mellett. Emma elindult a jobb oldalon lévő ajtó felé, mi Lynn-nel pedig a baloldalihoz közelítettünk. Egyszerre néztünk egymásra mind a hárman, majd benyitottunk.

            - Be-sza-rok!- mondtam megsemmisülve.

            - Odakötözöm magamat az ágyhoz, hogy soha ne kelljen innen elmennem…- szólt Lynn is. A szoba hatalmas volt, máshol az egész szállás ekkora. Hatalmas franciaágy, vele szemben egy kanapé, ami előtt egy kis asztalka állt, gyönyörű stílusvilág, hatalmas ablakok, amik mellett találtam egy kapcsolót, amivel a redőnyt lehetett le-fel mozgatni. Az ablakokon keresztül pedig a legcsodálatosabb látvány tárult elénk. Innen fentről egész Londont látni lehetett. Lynn-nel egymásra néztünk, majd egyszerre kezdtünk el sikoltozni. Össze-vissza ugráltunk, nem érdekelt minket senki és semmi, csak ki akartuk élvezni ezt a csodálatos helyzetet. Nem tartott sokáig, míg Emma is bekapcsolódott a rohamunkba, így már hárman randalíroztunk.

            - Em, figyelj.- kapkodtam levegő után.- Biztos, hogy ez a mi szálláshelyünk? Konkrétan olyan, mint az elnöki lakosztály!

            - Tény, hogy a neten az „átlagos” szobák kicsit máshogy néztek ki, de nem mondtak semmit, amikor ideadták a kulcsot, bár kicsit sokalltam azt a tíz percet, amit a pultnál várnom kellett. Egy pillanat. Hányas szobában vagyunk?

            - Öö, 178.

            - Hoppá. Már emlékszem, mi a 64-es számút foglaltuk le. Felhívom őket.- mondta majd odament a vezetékes telefonhoz. Valahogy sejtettem, hogy ez nem lehet a valóság, bár először arra gondoltam, hogy mindjárt felkelek álmomból, de most biztos nem alszom. Nem sokáig, mindössze csak öt percet beszélt telefonon, majd hozzánk fordult.

            - Ez eredetileg valóban nem a mi szállásunk.- kezdte, majd csalódott tekintetünket látva gyorsan hozzá tette.- De most mégis az lesz!- kiáltotta boldogan, és megint visongani kezdtünk.

            - De hogyhogy? Miért?

            - Elrontottak valamit a könyvelésben, a 64-es szobát kiadták másnak, ez viszont szabad volt, így kárpótlásul az elnöki lakosztályt kaptuk meg!

            - Úr…isten.- nézett Lynn maga elé teljesen lesokkolva.

Amikor már túlestünk a rohamokon, és kezdtük felfogni, hogy hol is vagyunk, leültünk TV-zni. Közben elmentem fürödni a jacuzziba, mert eldöntöttem, hogy este ezt csinálom, reggel pedig zuhanyozom. Este 11 fele már nagyon fáradt voltam, úgyhogy elmentem lefeküdni.

            - Nem akarok hazamenni.- mondtam, majd bedőltem a hatalmas ágyba.

Másnap reggel frissen és üdén keltünk fel. Megnyomtam az éjjeli szekrényen lévő távirányító „Open” gombját, aminek köszönhetően a redőny felhúzódott, így láthatóvá vált London gyönyörű képe. Mivel tegnap késő délután óta nem ettünk semmit chipsen kívül, eléggé megéheztünk, így miután lezuhanyoztunk, felöltöztük, elkészültünk, elindultunk le a szálloda éttermébe, ahol megint csak elképesztettek minket. Hihetetlen, miket tudnak ezek a londoniak létrehozni. Itt is jelen volt a stílusosság, a modernség, és a kifinomultság. Amikor beléptünk, rögtön odajött hozzánk egy pincér, aki elvezetett az egyik asztalhoz, majd adott mindhármunknak egy-egy étlapot. Én emeletes palacsintát kértem kakaóval, Lynn gofrit tejeskávéval, Emma meg valami salátát cappuccinoval.

- Remélem, tetszik a szállás.- kacsintott ránk Em.

- Hogy tetszik-e? Imádjuk!- mondtuk egyszerre.

- Anyáddal elő szülinapi ajándéknak szántuk. Ők meg még rátettek vagy tíz lapáttal.

- Szuperek vagytok, komolyan imádlak titeket. A legjobb ajándék, amit valaha kaptam. Csak kár, hogy anyu nincs itt.

- Ő is biztosan sajnálja. De most semmiképpen nem tudott volna jönni.

- Igen, tudom. De örülök, hogy ti itt vagytok.

Reggeli után elmentünk sétálgatni. Piros busszal utaztunk, elmentünk a nagy nevezetességek mellett, felszálltunk a London Eye-ra, és természetesen vásároltunk pár cuccot is. Emma szólt, hogy még el kell mennie valahova, így ketten mentünk „hazafelé”.

            - Na, és mit fogsz felvenni?- kérdezte vidáman, miközben az Oxford Streeten sétáltunk.

            - Semmi durranás. Szűk farmer, meg egy ing.

            - Mi??

            - Tudtam, hogy ki fogsz akadni. De ez nem egy díjátadó, csak egy fellépés. Pontosabban a fellépés, ami megváltoztathatja az életemet.

            - Fellépés?

            - Élőben elő fogjuk adni a dalt. Azt hittem ez egyértelmű.

            - Mi?!?! Neee, nem, nem, erre nem készültem fel…

            - Lynn, hetek óta csak erre készültünk. Menni fog.

            - Ez is eléggé meghökkentett, de nem ezért akadtam ki leginkább. Mi az, hogy farmerben akarsz fellépni Anglia előtt? Tudod te, hányan fogják nézni országszerte?? Ezt most felejtsd el. Gyere velem azonnal. Sietnünk kell.

            - De Lynn!

            - Most!- mondta, majd a karomnál fogva húzni kezdett a Shangri La felé. Felértünk a szobá(in)khoz, ahol leültetett az ágyra, majd kipakolta (pontosabban kiborította) a ruháit a bőröndből.

            - Oké. Fehérneműn kívül mindent vegyél le. Vetkőztetni már nem foglak.- utasított, és továbbra is a cuccai között kutakodott. Én meg csak néztem, hogy mekkora mennyiségű ruhát hozott magával.- Na, készen vagy?

            - Készen.

            - Én is megvagyok. Idenézz.- mondta, majd maga elé emelte a vállfára felakasztott összeállítását.- Ez a neked való ruha ma estére.

Egy aranyszínű ujjatlan felső, amit betűrt a szűk fekete, flitteres szoknyába, így kicsit buggyos lett. A cipő pedig a blúzzal megegyező színt birtokolta.

            - Vedd fel.

            - Lynn, biztos, hogy…

            - Régen voltam ilyen biztos valamiben.

Jó sok ideig készülődtünk, gyakorlatilag már akkor elkezdtük, amikor Lynn kiválasztotta a ruhámat. A hajamat összefogtuk, kicsit behullámosítottuk, majd felraktam egy halvány sminket. Lynn egy bőrhatású hosszú szűknadrágot vett fel, egy színes, mintás inggel, hozzá pedig egy ezüstös cipőt választott. A sminkje neki is szolid lett. Közben Emma is megérkezett, aki egy zöld színű koktélruhát vett fel. Nagyon csinos lett a végeredmény, van stílusérzéke, az biztos.

Negyed hétre jött a taxi. A BBC stúdiójába hétre kellett odaérni, az út pedig maximum fél óra.

Az épület környékén nagy volt a mozgolódás, mert attól függetlenül, hogy tévén közvetítik az eseményt, élő közönség is nézi majd a műsort. Teljesen olyan volt, mintha a vörös szőnyegen lettünk volna, mindenféle fotós üvöltözött, hogy nézzünk a kamerájába, nekünk meg folyamatosan mosolyognunk és pózolgatnunk kellett. Lynn-nel odaálltunk a négy másik versenyző mellé, és csináltak rólunk egy csomó képet. Utána kértek minket, hogy menjünk be az épületbe, onnan meg a színpad mögé.

            - Jó estét Anglia, jó estét London! Ma este kiderül, hogy ki képviselheti hazánkat az idei Eurovíziós Dalfesztiválooon! Mind az öt versenyzőt élőben meghallgatjuk, majd a nézői szavazatok és a BBC véleménye alapján derül ki a győztes. Először is, kisorsoljuk a fellépések sorrendjét.

            - Lynn, én meg fogok ha.. lni.- csuklott el a hangom.

            - Nekem mondod? Én kényszerből vagyok itt!

            - Ne mondd, hogy olyan rossz a helyzet.- mosolyogtam rá.

            - Na jó, annyira nem vészes.- sóhajtotta.

            -És megvannak a végleges sorrend! Tehát, aki a mai este először adja elő dalát az nem más, miiint… John Meyeeeeer!

            - Aahhhh, én ma tuti meghalok.- nézett fel Lynn.

            - A másodiiiiiiiik… A Beach Booooooooooys!

            - Nem bírom, nem bírom.- ütögettem a falat.

            - A harmadik fellépőőőőőőnk… Alicia Jaaaaaaaaames!

            - Jaj Istenem, mondjad mááár!- kiáltotta idegesen Lynn.

            - A negyedik előadó, aki bemutathatja, hogy mit tuuuuuud… Margareth Morgaaaaaaan!

            - Pfu, utolsók lettünk.- ugrándoztam.

            - És értelemszerűen utolsóként lép feeeel… Amelia Wright és Lynn Graaaaay! John Meyer következik néhány perc múlva, addig is maradjanak velünk. Sok sikert mindenkinek!

John egy rock stílusú számot adott elő, amit a kinézetéből kiindulva nem is csodáltam. Alapvetően nem volt olyan rossz, mert dallamosra sikeredett. A fiú csapat, akik utána következtek, valami infantilis dalt adtak elő, maga a dalszöveg is értelmetlen volt, valamint az előadás módja is odavágott. Ez annyira nem tetszett, de lehet, hogy sokan fognak rájuk szavazni, mert „jól néznek ki”. Egyébként Lynn egyfolytában mondogatta nekem, hogy mennyire elcseszett egy társaság. A harmadik végre egy nő volt, Alicia James, aki egy lírai számot adott elő az évszakok változásáról. Jó, ez így furcsán hangzik, de az egész a változásról szólt, amit az évszakok váltakozásához hasonlított. Alicia után is egy nő következett, inkább lány, de mindegy. Az előadás nagyon látványosra sikeredett, attól függetlenül, hogy itt csak magát a dalt kellett élőben bemutatni, egy csapatnyi táncossal együtt táncolta végig a számát. És jöttünk mi…

            - Amelia Wright és Lynn Gray!- mondta be a műsorvezető majd felmentünk a színpadra. Nagyon nagy tapsvihart kaptunk. A mezőnyben messze mi voltunk a legfiatalabbak, mégis zengett az egész terem. Megkaptuk a mikrofonokat és megszólalt a zene…

            - You wanna play, you wanna stay, you wanna have it all…

És igen. Sikerült. Az első fellépésünk nagyközönség előtt. És az kell, hogy mondjam, nagyon jól helytálltunk. A színpad a miénk volt, élveztük, amit csináltunk, de ami még jobb, hogy a közönség is. A végén, miután meghajoltunk, lementünk a színpadról, Emma meg szinte a nyakunkba ugrott. Azt mondta egyértelműen a miénk a nyertes szám, én meg csak reménykedni tudtam benne, hogy igaza van.  Negyedóra múlva kezdődött az eredményhirdetés. Mindannyian felmentünk a színpadra, én meg már csillagokat láttam a kétségbeesett izgalomtól. Lynn agyonszorította a kezemet, és lélegzetvisszafojtva vártuk a végeredményt.

            - Itt van a kezemben a boríték, ami hazánk idei képviselőjét rejti. Akkor nyitom is.- mondta, majd feltépte a borítékot. Az előadó… Aki idén… Indulhat az Eurovíziós Dalfesztiválon… Az nem más, mint… MARGARETH MORGAAAAAN!

Lynn felém kapta a fejét, de én már nem észlelve a külvilágot, fuldokolva rogytam össze.

           

4.- A dal

Megjegyzés: Demi rajongók, ne legyetek rám mérgesek, muszáj volt ezt választanom. 

Egyébként imádom, és én is Lovatic vagyok. (tudni fogjátok, miért mondom ezt)

Na, puszi nektek :** 

Az elmúlt közel egy évben elég sok változás történt az életemben. Miután az első YouTube videóm nagy sikert aratott, folytattuk ezeknek a gyártását, és immáron már a húszas létszámot közelíti meg a csatornám tartalma. Megnyertem az iskolai tehetségkutatót, fel szoktam lépni városi rendezvényeken, és ami az egyik legjobb dolog benne, az az, hogy Alexis hihetetlenül féltékeny rám, így a beszólásainak, illetve jeleneteinek a száma erőteljesen lecsökkent. 

Lynn csodálatos, komolyan mondom, mindig, mindenhol ott van, segít nekem, leszervezi a dolgaimat, ráadásul kérés nélkül. Most is a legújabb sulis fellépésemet intézi. Az egyes számú életcélom megvalósítása folyamatban van, persze még semmit sem vehetünk biztosra, de már gőzerővel hajtunk előrefelé. Ma délután is Jamie-hez megyek, Lynn huszonkét éves bátyjához, aki dalszövegíró, és nagyon sok kapcsolata van szerte az országban. A szülinapom még talán említésre méltó, hát igazából nem volt olyan nagy extra, Lynn-nel és anyuval elmentünk vásárolgatni, moziba, kajálni, majd este megnéztük az Eurovíziós Dalfesztivált. 

És imádtam. A Lipstick előadása csúcs volt, nem csalódtam a kis szőkéimben, illetve a győztes, Loreen, valami fantasztikus volt! Az Euphoria egy eszméletlen jó dal, az ESC-k történetének szerintem az egyik legjobbja. A Jedward nyolcadik helyezése sem olyan rossz, bár én nyilvánvalóan előrébb jutattam volna őket, de ettől függetlenül büszke vagyok rájuk. És Eric. Eric Saade, akit hetekkel a találkozásunk után is égen földön kerestem, de miután egy héten keresztül mindennap elmentem a könyvtárhoz, és nem találtam ott, a neten kerestem, hátha van esetleg neki is videója YouTube-on, de sehol semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Igen, az én hibámból. Én voltam olyan hülye, hogy semmilyen elérhetőségét nem kértem el. Egyszerűen csak otthagytam. Aztán felhagytam a kereséssel. Körülbelül másfél hónap folyamatos keresés után. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem gondoltam rá azóta.

                    - Lia!

          - Mi a..? Basszus, rendesen megijesztettél.- kapkodtam a levegőt, ugyanis Lynn ugrott rá a hátamra.

                    - Bocsi. Na, a helyzet az, hogy megvan a fellépés.- vigyorgott.

                    - Szeretnéd, hogy a földre térdelve hajbókoljak neked, vagy megelégszel egy  hálásan köszönöm -mel?- mosolyogtam.

                    - Igazán hízelgő és megfontolandó ajánlat, de azt hiszem, nem foglak a földre kényszeríteni, mert imádom ezt a nadrágodat, és nem akarom, hogy úgy tönkre tedd, hogy ne tudjam kölcsönkérni tőled.- röhögött, majd a mondandója után én is nevetni kezdtem.

                    - Imádlak, te! Hálásan köszönöm.- mondtam és megpusziltam az arcát, ő meg kuncogott.

                    - Jamie? Hahó! Itt vagy?

                    - Sziasztoook!- bukkant elő a konyhából.- Örülök, hogy ideértetek.- szólt vidáman, majd megölelgetett mindkettőnket.- Mindjárt kész a süti, addig üljetek le a nappaliban.

                    - Oké.

                    - Jamie mióta ilyen sütögetős?

                    - Á, nagyon régóta, sokszor főzött és sütött otthon, ezért anyuék is nagyon hiányolják, amióta elköltözött.- kuncogott.

                    - Na itt is vagyok.- jött be egy sütikkel teli tállal.- Szóval, nagyjából vágom, mi a helyzet. Szeretnél egy saját dalt, hogy indulhass az ESC-n, ugye?

                    - Öhm, igen, valahogy úgy. Mennyivel egyszerűbbnek tűnik így kimondva.- sóhajtottam.

                    - Na, ne csináld már, összehozunk egy ütős számot, a BBC kiválaszt téged, és mivel amúgy is szimpatikus egyéniség vagy, kenyérre leszel kenve. Egyszerűbben megfogalmazva, imádni fognak.- mondta, és mosolyogva megborzolta a hajam. Úgy látszik, ez a Gray család megszokott mozdulata. Hálásan és megkönnyebbülve néztem rá, majd folytatta.- Tehát. Vannak elképzeléseid a dalt illetően?

                    - Nem sok, de van néhány. Mindenképpen, ahogy te is fogalmaztál, ütősre szeretném, legyen benne energia, és legyen mondanivalója is. Egy kemény, pörgős számot kéne összehozni.

                    - Szuper. Hmm, megihletett a monológod. Mit szólnál egy olyan dalhoz, amiben a lány- jelen esetben te- magabiztosan és keményen tudatja a világgal, hogy nem érdekli a legutóbbi románca, minél hamarabb tűnjön el az életéből  Tehát leszólod a srácot, kineveted, elkergeted, de persze teljesen jogosan.- nézett rám teljességgel megelégedve saját magával.

                    - Öh  Jó. Tetszik! Alapból is van egy kemény természetem, úgyhogy vá, jó lesz!- ugráltam Lynn-nel.

                    - Király, na akkor. Beszéltem Pete Jones-szal még délelőtt, és amint elkészülünk, mehetünk is a stúdióba.

                    - Na ne! Nem hiszem el!

                    - Pedig el kéne. Sztárt csinálunk belőled!- mosolygott lelkesen.

Órákig írtuk a dalt, nagyon sokáig tartott, de mégis tele voltunk ötletekkel. És meg kell mondani, tényleg ütős lett. Már, ha csak a címet elolvassa valaki, egyértelműen ez jön le belőle. A cím tehát Really Don t Care lett. Éppen otthon voltam Lynn-nel, amikor hatalmasat korgott a gyomrom.

                    - Uh, nem vagy éhes? Csak mert én mindjárt éhen halok.- fogtam a hasamat.

                    - De, egy kicsit. Tortilla?

                    - Tortilla.- bólintottam nevetve. Elképesztő, milyen kajás lények vagyunk mi.

Két-két tekerccsel egy tálon mentem vissza a szobámba, amikor érdekes hangok csapták meg a fülemet. Mintha  Énekhangok lettek volna?

                    - Te Lynn... - nyitottam be.

                    - Én, ja bocs, csak khm, hát...

                    - Énekeltél. Lynn! Te mégis mikor akartad ezt elmondani nekem?? Profi hangod van, szöszikém!

                    - Én nem szeretem ezt csinálni.

                    - Na ne szórakozzál velem, most már nem kertelhetsz, ki vele.

                    - Akármivel kiállok a tömeg elé, de ezzel soha.

                    - De miért? Történt valami?- ültem le mellé, és megfogtam a kezét.

                    - Egyszerűen nem megy.

                    - Ha nem akarsz többet beszélni, akkor azt javaslom, hogy együnk, mert a hasam már durván tüntet a kajáért, és ez most különösen finomra sikeredett.

Már fél egy volt, de még mindig csak forgolódtam az ágyban. Lynn csendesen szuszogott mellettem, én meg már vagy két órája szenvedek. Annyira nem tudom róla elképzelni, hogy lámpalázas legyen. Sőt, az arcát látva ez annál sokkal több. Én ezt nem hagyhatom annyiban. Én itt fürdök a nagy életcél megvalósításának sikereiben, ő meg folyamatosan retteg, ahogy az én helyembe képzeli magát. És ez eddig nekem fel sem tűnt! Hogy lehettem ekkor idióta? Miközben magamat ostoroztam, támadt egy ötletem. Halkan kimásztam az ágyból, fogtam egy papírt, egy ceruzát, és egy radírt, majd levonultam a nappaliba. Leültem a fotelbe, és írni kezdtem. Pontosabban a dalszövegemet egészítettem ki. Beleírtam egy új versszakot, amit nem magamnak szántam. Úgy éreztem ez a minimum, amit megtehetek. Ennyivel tartozom neki.

Megjelentek az első napsugarak, amikor elkészültem. Most már megvan a végleges verzió.

                    - Lia, hát te mit csinálsz itt hajnali ötkor?- kérdezte anyu meglepetten. Nem csodálom, hiszen reggelente már nem egyszer kellett kirángatnia az ágyból.

                    - Volt egy fontos elintéznivalóm. Nem hagyott nyugodni.- mondtam halkan. Anyu leült mellém, és elmeséltem neki mindent.

                    - Jó reg...  Lia?

                    - Ööö, igeeen?- kérdeztem egy ásítás kíséretében.

                    - Mit csináltok itt?

                    - Mi? Ja, hát, úgy tűnik aludtunk.

                    - De miért itt? Megint lerúgtalak az ágyról? Mert akkor bocsi, nem volt szándékos.

                    - Jaj, dehogy.- fogtam a fejem nevetve.- Meg kellett csinálnom valamit. Gyere csak ide.- nyújtottam a kezemet, mire ő megfogta, és leült hozzám törökülésben.

                    - Nézd meg a dalszövegemet.

          - De már tegnap átolvastam vagy milliószor

                    - Nézd meg.- nyomtam végül a kezébe, mire olvasni kezdte.

                 - Lia, ez itt mi? Ez nem volt benne. Ezt most írtad bele? És mi a végén az, hogy  Lia & Lynn ?

                    - Lynn. Énekelni fogsz velem.

                    - Hogy mi? Lia, nem megmondtam neked tegnap, hogy eszem ágában sincs ilyesmit csinálni? Te megőrültél?

                    - Nem, véleményem szerint még a normális kategóriába tartozom, és teljesen tisztában vagyok azzal, amit tegnap mondtál nekem. De segíteni fogok neked, és ebben nem állíthatsz meg. Már csak azért sem, mert elküldtem Pete Jones-nak a végleges verziót. Amit ott tartasz a kezedben. Nincs visszaút, Lynn. Tudom, hogy menni fog. Ismerlek téged, ismerem a határaidat, és nem kell, hogy ott maradjon, ahol most van. Ki lehet, ki tudod szélesíteni, mert te mondogatod nekem mindig, hogy bármit el tudunk érni, ha igazán akarjuk azt. És kezdem megérteni ennek a lényegét.

                    - Lia, én  Nem tudok erre mit mondani. Erre nem vagyok felkészülve.

                    - Dehogynem! Könyörgök hidd már el! Együtt megcsináljuk. Bármire képesek vagyunk.- mosolyogtam rá a lehető legnagyobb határozottsággal.- Egyébként sincs sok időd arra, hogy átgondold, mert jövő hét kedden megyünk a stúdióba.

                    - Egyszer tuti meg foglak ölni. Miután túl leszünk ezen az egész hülyeségen.- sóhajtott visszafojtott mosollyal, mire én rávetettem magam, és olyan szorosan öleltem meg, ahogyan még sosem.

3.- A női mosdó

Megjegyzés: Jóóóó hosszú résszel jöttem most, ami, hát tartogat némi meglepetést, és ezután a rész után lesz egy kis változás, de nem kell megijedni, jó lesz. ;)

     - Au!- jajdultam fel az álmomból, ugyanis keményen combon rúgtak. Hunyorogva körülnéztem, még bizonyára kint sem volt túl világos, mert a függönyömön csak egy kis halvány fény szűrődött át. Ránéztem az órára, ami fél ötöt mutatott.

     - Fantasztikus.- nyögtem csalódottan. Tipikusan olyan ember vagyok, akit ha egyszer felkeltenek, az esetek 98%-ában nem alszik vissza. Úgyhogy már próbálkozni sem próbálkoztam a sok elbukott korábbi kísérletem után. Kikecmeregtem az ágyból, és odaültem a laptopom elé. Felhajtottam a tetejét, és körülnéztem azokon az oldalakon, amiket napi rendszerességgel szoktam látogatni. Miután végeztem az Amazonon és az iTunes-on (hülye mániáim, egyszerűen nem bírom ki, hogy ne nézzek be ezekre a helyekre), beugrott egy ablak, meg még egy, meg még rengeteg, amik zömmel azt hirdették, hogy „gratulálunk, nyereményed egy iPhone 5, kattints ide a…” vagy hasonló hülyeségeket, majd csukhattam be az összeset egyesével. Aztán megláttam egy YouTube ablakot is, amiről egyből eszembe jutott a tegnap felvett videóm. Gyorsan beütöttem a linket, majd nyomtam egy Entert.

     - Aztaku…- kiáltottam, de gyorsan befogtam a számat, mert nem akartam Lynn-t hajnalok hajnalán felkelteni. Egy pár percig tátott szájjal bámultam a képernyőre, majd Lynn mozgolódása zökkentett vissza a valóságba. Hátranéztem az ágyra, és szerencsére a barátnőm még mindig az igazak álmát aludta. Visszafordultam, és újból elolvastam a nézettséget mutató, hat számjegyből álló számot. Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy még a főoldalon is kint volt a kiemelt videók között. Beleolvastam pár hozzászólásba, és némely vélemények hasonló reakciót váltottak ki belőlem, mint például a tegnap esti olasz illető által írt sorok. 

Utána elhatároztam, hogy megyek egyet futni, mert ha már fent vagyok, és úgy sincsen semmi halaszthatatlan, létfontosságú tennivalóm, hasznosan töltsem el az időt. Felvettem egy bő, a végén gumival összehúzott, térdigérő Nike melegítőnadrágot, és egy kapucnis kardigánt, majd vonultam le a bejárati ajtóhoz. Felkaptam a sárga Converse-emet, a fülhallgatót bedugtam a fülembe, beraktam a Sum41-tól a  Still Waiting-et, és el is indultam. Kis kerülőutakon mentem, mert messziről el akartam kerülni a már hajnalban nyüzsgő embertömeget a főúton és környékén. Elfutottam a park mellett is, amit sokszor látogatunk meg Lynnel, majd gondoltam, hogy megiszok egy jó kis Starbucks-féle Cappuccino-t. Szerencse, hogy gondolnak a korán kelő fogyasztókra is, mivel már 6-kor nyit. Így teljesen nyugodtan beülhettem már félhét fele. 

     - Jaj, Lia drágám, hát hol voltál?- kérdezte anyu aggódva.

     - Futottam. Aztán beugrottam még a Starbucksba.- nyomtam puszit az arcára.

     - LIAAA!!!!! Láttad a vid…- üvöltötte, miközben rohant le a lépcsőn. Gondolom meghallotta, hogy megjöttem. Nem fejezte be a mondatot, egyszerűen csak a nyakamba ugrott.

     - Baromira büszke vagyok rád, ugye tudod?

     - Tudom. Nagyon szeretlek.- mondtam meghatódva, ő pedig összeborzolta a hajam.

     - Lááányok, én tudom, hogy nagyon szeretitek egymást, de lassan készülődni kéne.- mondta mosolyogva anyu, miközben becsomagolta a szendvicseinket.

     - Miért is?

     - Ma fél nyolcra kell mennünk. A tornaterem miatt. Emlékszel?

     - Ja, persze. Jellemző, hogy az ilyeneket mindig elfelejtem. Anyu, tudsz adni egy kis mosószert?

     - Még? Nem volt elég az a kétüvegnyi, amit eddig adtam?

     - Ha láttad volna, mekkora felületet kell letakarítanunk…

     - Jó, jó, oké értem. Ott van a mosogató alatt.- kiáltotta, miközben porszívózás után, a földön fekve keresett valamit a nappaliban lévő asztalka alatt. Kuncogva előhalásztam egy újabb flakonnal, majd bele is tettem a táskámba. Utána felrohantam a szobámba, kihalásztam egy csőfarmert; egy vékony anyagú, bő fekete ujjatlant; és egy farmer mellényt, majd lesiettem a lépcsőn.

     - Na, kész vagy?- kérdeztem Lynn-t.

     - Ühüm, persze.- mosolygott rám.

Felkaptuk a cuccainkat, majd húztunk kifelé. Elköszöntünk anyától, és indultunk az innen 20 percre lévő sulihoz.

Amikor végre odaértünk, épp az elkényeztetett libacsapat jött le velünk szemben a lépcsőn. A csirkék vezére, Alexis Daniels, aki a legellenszenvesebb mindközül. A többi inkább csak tapad rá. A gimi első napja óta úgy tekint rám, mint a valami, nem is tudom, egy olyasvalakire, akinek nincs itt a helye, csak idefurakodott, egy értéktelen bevándorló. Persze én sem most jöttem le a falvédőről, néha már akkora túlzásokba tud esni, hogy legszívesebben megfognám a szépen fésült hajacskáját, és lehajítanám a tetőről. Imádkoztam magamban, nehogy hozzám szóljon, mert nem akarom már ezt a reggelt is veszekedéssel kezdeni. Hát, majdnem összejött. De csak majdnem.

     - Nézzétek csak, kik vannak itt. A földön kívüli, és a csatlósa. Megint szépen felöltöztek. Nem akartok saját ruhakollekciókat kiadni? Talán egy-két patkány be is nézne hozzátok.- röhögött azzal az idióta vinnyogásával. A „barátnői” persze ott nyihogtak mögötte.

     - Fogd be, Alexis!- förmedt rá Lynn.

     - Nem foglalkoznál mással?? Rohadtul nincs kedvem foglalkozni veled és a méneseddel.- mondtam grimasszal az arcomon, és Lynn-t továbbhúztam magammal.

     - Hogy mondtad?- fordult felénk olyan stílusban, mint akit vérig sértettek.

     - Kopj le, egyszarvú.- mondtam hátra sem nézve. Belefáradva, de önelégülten képzeltem el magam előtt a döbbent tekintetét.

     - Jó reggelt, Mr. Smith!- köszöntöttük végtelen vidámságot ráerőltetve magunkra. A válasz pedig inkább hasonlított morgásra, mint visszaköszönésre, de ez egyértelműen haladásnak számít, hiszen most nem üvöltött velünk. Éljen. Bementünk a tornaterembe, ahol ott voltak már a többiek is. 

     - Hogy haladtok?- kérdezte Lynn.

     - Mintha a falba lenne vésve.- vakarta a fejét Jim.- Izé, bocs mindenkitől.- fordult körbe zavartan. Na igen, ő, Pete és Louis a falra graffitiztek egy jó nagy képet, amin az ő focicsapatuk nyeri meg a bajnokságot, és a dobogó legfelsőbb fokán állnak. Művészlelkű sportolók, szerintem nincs ezzel semmi baj. ;) Akkor viszont már senki sem tartotta olyan viccesnek a fiúk művét, miután megtudtuk, hogy nekünk is részt kell vennünk a letakarításában. Mindegy, igazából hivatalosan csak félórát kell rászánnunk, a többit a fiúk elintézik.

A nap megint csak gyorsan telt el. Utolsó óránk elmaradt, így hamarabb mehettünk el az iskolából. 

     - Ó, Lia, majd elfelejtettem, ma nem tudok veled menni, mert orvoshoz megyek. Tudod, allergia. Bocsi.

     - Persze, megértem, semmi probléma. Csak kár, hogy még nem megy a suli busz.- néztem csalódottan a parkolóban álló, üres járművekre.- De mindegy, egyszer kibírom egyedül is. Útközben akkor beugrom a könyvtárba. Visszaviszem a Gyönyörű sorscsapást.

     - Oké. Ja, és ha hazamentél, ne felejts el értesíteni, hogy mekkora a nézettséged.- kacsintott rám.

     - Mindenképpen.- öleltem át.- Vigyázz magadra.

     - Te is.

Útközben előhalásztam a fülhallgatómat, kiválasztottam a Jedward-nak az új ESC-s számukat, és ezt hallgattam folyamatosan addig, amíg el nem értem az egyébként körülbelül félúton lévő könyvtárat. Elraktam a telómat, meg a többi kütyüt, és odamentem a pulthoz, ahol a könyvtáros nő szokott ülni, majd odaadtam neki a könyvet.

     - Fogsz most kölcsönözni?- kérdezte kedvesen.

     - Öhm, igen, lehetséges. Megyek is körülnézni.- mondtam, és már el is tűntem a könyvek világában. Rengeteg kötetbe néztem bele, és mindegyiknél csak úgy faltam a sorokat. Aztán kiválasztottam egyet, mert már alapból is baromira nehéz volt a táskám, úgyhogy az  Anna és a francia csókkal a kezemben indultam lecsekkoltatni. Nagy megdöbbenésemre körülbelül két órája voltam már itt, ráadásul rájöttem, hogy nagyon is ideje lenne elmenni WC-re. Amikor eljutottam a mosdóig, éppen nyitottam volna a nőinek az ajtaját, amikor belülről vágták neki az arcomnak.

     - AUU, mi az Isten…- kiáltottam el magam, mert nagyon fájt a homlokom.

     - Jaj, kérlek szépen, ne haragudj rám, én nem akartam, én csak… Jól vagy?

     - Te… Mit keresel a női mosdóban?- kérdeztem elképedve, még mindig a fejemet fogva.

     - Öh, figyelj rám. Emlékszel a nevedre?

     - Te szórakozol velem? Nincs amnéziám, legalábbis remélem.

     - Jó, oké akkor, agyrázkódásod még lehet. Na, hányat mutatok?

     - Ez akkor sem vicces! Áruld már el nekem, hogy mit csináltál a női mosdóban, és miért kellett kijönnöd onnan úgy, mint egy elefántnak?- kérdeztem, miközben hidegvizet öntöttem a flakonomba, hogy azt tartsam a fejemhez.

     - Menjünk innen ki, és elmondom.- mondta, majd a hátamat tolva haladtunk előre.- Gyere, gyere, gyere, gyer…

     - Hé, te már megint itt?- állt fel a könyvtárosnő.

     - Siessünk!- húzott ki a könyvtárból a kezemnél fogva, útközben pedig felkapott egy táskát. Amint megállt, én ki is rántottam a kezemet.

     - Mi volt ez az egész? Mi, mi vagy te, valami bűnöző?

     - Nem. Nem, dehogy. Gyere, üljünk le, és elmondok mindent.

     - Most mondd. Itt.

     - Idefigyelj. Most vágtalak fejbe egy ajtóval. Csodálkoznék, ha nem lenne agyrázkódásod, ezért most szépen leülsz velem egy padra, és minden kérdésedre válaszolok. Ígérem. Egyébként Eric Saade vagyok.

     - Saade?

     - Svédországból jöttem.

     - Pedig az angolod majdnem tökéletes.

     - Csak majdnem?- mosolygott rám

     - Amelia Wright.- nyújtottam felé a kezemet, de az előző akciója miatt, még mindig zavarban voltam.- Oké.- néztem az órámra, miután leültünk a téren egy padra.- Kezdheted.

     - Szóval. Melyikkel kezdjem? A női mosdóba úgy kerültem be, hogy csak annak volt nyitva az ablaka.

Értetlen arckifejezésemet látva, tovább folytatta.

     - A könyvtáros nő azért volt ilyen ellenszenves, mert előadtam a könyvtárban.

     - Mit csináltál?

     - Oké figyelj, énekes akarok lenni. És az is leszek. Így reklámozom magam.- magyarázta úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.- Valójában elvesztettem egy fogadást a haverom ellen, és ezért akárhova megyek be, énekelnem kell. És vécére kellett mennem, tehát bementem a könyvtárba, ahol ugye csendben kéne lenni, én pedig… Hát igen, elkezdtem Queen-t énekelni. 

Ennél a pontnál kitört belőlem a röhögés. Ahogyan ezt a lehetetlen dolgot elképzeltem, egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Neki meg abszolút nem volt problémája ezzel, ő is nevetett.

     - De, mivel tudtam, hogy nem lesz hosszú életű a könyvtárban való tartózkodásom, olyan élelmes voltam, hogy előtte mentem vécére.

     - És miért kellett visszamenned?- kérdeztem még mindig nevetve.

     - Bent hagytam a táskám. A nagy harc közepette nem volt időm elmenni érte. Egy ideig gondolkodtam, mert biztos voltam benne, hogy a főbejáraton nem fogok tudni bemenni. Még egy járókelőt is megkértem rá, hogy hozza ki nekem, de…

     - Hagy találjam ki. Elhajtott? Hülyének nézett?

     - Igen, valahogy ennek a kettőnek a kombinációja volt.- mosolygott.- Aztán körbejártam a könyvtár körül, de a hátsó ajtók zárva voltak, így jöttek az ablakok. És a női mosdó,- amit kintről persze nem tudhattam- ablaka volt csak kinyitva. Majd ezután futottam össze veled.

     - Kicsit fájdalmasra sikeredett, de legalább emlékezetes marad. Legalábbis, ha a tükörbe nézek majd, a sebhelyemről biztos te fogsz eszembe jutni.- röhögtem. Egy ideig csak mosolyogtunk egymásra, de egy rezgés visszazökkentett a valóságba. Múúúzást hallottam a táskám aljáról, ezért gyorsan kikaptam onnan és felvettem.

     - Anyu?

     - Lia, hát hol vagy már? Miért nem szóltál, hogy elmész valahova?

     - Bocsánat, teljesen elfelejtettem, én…

     - Úton vagyok a suli felé…

     - Ne, itt vagyok a könyvtárnál.

     - Akkor gyere a parkolóhoz, ott várlak. De siess, már tényleg itt vagyok.

     - Rendben. Puszi.- tettem le a telefont.

     - Figyelj Eric, nekem most nagyon gyorsan mennem kell, mert ha tovább húzom az időt, én nem tudom, mit csinálnak velem.

Majd felálltam a padról, és olyan szédülés kerített hatalmába, hogyha Eric nem kap el, én tuti ájultan esek össze.

     - Elkísérlek, nem hagyhatom, hogy egyedül menj! Ez az egész az én hibám.

     - Köszi, de sajnálom, most azonnal futok. Tényleg mennem kell. Ne haragudj rám. Örülök, hogy megismertelek, nagyon jó fej srác vagy, és sosem foglak elfelejteni.

     - Hidd el, én sem, de egy elérh…

     - Szia Eric.- mondtam, és már futottam is a parkoló irányába.