10.- Álom vagy valóság?

Megjegyzés: hola emberek! Ismét egy hosszabb időszak telt el új rész nélkül. Ennek csakis egy oka van: a drágalátos iskola. Hétköznap képtelen vagyok írni, hétvégén sincs mindig időm... Most viszont itt a szünet! *-* És készülök egy meglepi résszel, aminek a témája természetesen a karácsony lesz. ;) (jövőhét folyamán fog kikerülni) Előtte viszont muszáj volt hoznom egy folytatást az előző részhez, amit még októberben publikáltam. :P Na mindegy, remélem tetszeni fog, sokat foglalkoztam vele, és azt gondolom, tele van izgalmas fordulatokkal. :)

Ui.: Előre is NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT nektek! <3 <3

 

            - Lia! Hahó, Lia!!

            - Mi, mi van?

            - Kelj már fel, nézzük meg, ahogy Eric átveszi a díjat.

            - De Eric… Hol van Eric?

            - Hogyhogy hol van? Csak nem vele álmodtál?- kérdezte az arcán huncut mosollyal.

            - Mi? Nem, dehogyis, miért álmodtam volna vele?- tiltakoztam. Próbáltam a lehető legmeggyőzőbb arccal nézni rá, de tuti, hogy elpirultam, mint valami barack.

            - Hát nem is tudom…- mondta idegesítő vigyorral, de már fel is rántott, és kivonszolt a Green Roomból. Igazából nem is emlékszem, hogy mikor aludtam el. És, hogy egyáltalán hogyan tudtam elaludni itt. De hát olyan valóságos volt minden! A tetőterasz, a panoráma, Eric… Eric. Tényleg megnyerte volna a versenyt? És azt is megálmodtam volna, hogy másodikak lettünk?

            - Lynn, pontosan mi is történt az elmúlt… nem tudom, néhány percben, órában?

            - Mi az, amnéziás lettél, vagy mi?- állt meg egy pillanatra, és rám nézett. Amikor látta, hogy teljesen komolyan gondoltam a kérdésemet, sóhajtott egyet, majd folytatta.- Na jó, mielőtt elaludtál volna? Hát elmentél a teremből, mint valami zombi, aztán mondtad, hogy találkoztál Erickel, de veszekedtetek… Aztán előadtuk a csodálatos dalunkat. Majd visszajöttünk a Green Roomba, és amikor már mindenki énekelt, következett a pontozás. Eközben aludtál el valamikor.- mosolygott.

            - És tényleg 12 pontot kaptunk Svédországtól?

            - Igen, akkor még nem aludtál.- kacsintott.

            - De… úristen, milyen zavaros ez.- fogtam a fejem.

            - El akarod mondani, vagy…?

            - Majd elmondom, de most menjünk.- mondtam, és továbbindultunk. Amikor beértünk az előadó terembe, mindent beborított a még mindig hulló, színes papírdarabka eső (ez biztosan szépen hangozhatott), és a sikítozás, illetve a tapsolás összemosódó moraja. Eric és csapata fent állt a színpadon, vidám mosollyal az arcán emelte magasra a trófeát, amit a csodálatos teljesítményéért kapott. Megérdemelte. Még akkor is, ha most legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra. Pontosabban, ha jól emlékszem, el is küldtem. Mindegy. Nem is örültem volna senkinek rajta kívül. Ez a díj őt illeti.

Az emberek elcsendesedtek, mert mondani szeretett volna valamit.

            - Én nem is tudom, mit mondjak. Ez egyszerűen hihetetlen. Olyan sokat készültünk a Dalfesztiválra, mindenki beleadta szívét-lelkét, és megnyertük. Tényleg megnyertük. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott minket, a családjainknak, a barátainknak, a rajongóinknak… mindenkinek. Ez a díj mindenkié, aki részese volt ennek az egésznek, az Eurovíziós Dalfesztiválnak. Köszönjük szépen.- fejezte be, majd hatalmas ovációval értékelték a beszédét. Szipogva és mosolyogva, a fejemet a vállára döntve álltunk egymás mellett.

Másnap már indulásra készen, összepakolva vártunk a taxira, ami kivisz minket a repülőtérre. Az egyik pólómat hajtogattam, majd menetközben megálltam az ablaknál. Összességében ez volt életem legjobb utazása, mégis olyan furán éreztem magam, ahogy a forgalmas utcát bámultam. Az egyik felem mérhetetlenül boldog, míg a másik… olyan üres volt. Elképzeltem, hogy egy nyálas romantikus film főszereplőnője vagyok, éppen indulunk a taxihoz, de a hátam mögött megfogja a kezem, én megfordulok, és a nyakába ugrok, majd azt mondja, hogy nem akar elveszíteni többet. Khm, valószínűleg itt az ideje, hogy ne nézzek olyan sok ilyen típusú filmet. Egyértelműen rossz hatással van rám, ráadásul kiírtja a realista énemet, mert folyamatosan rózsaszín felhők közé képzelem magam. A valóság nem ilyen egyszerű. Nem mellesleg miért gondolok már megint rá? Elképesztő volt újra látni. Komolyan! Igaz, pont az ellentéte történt, mint ahogy elképzeltem a nagy találkozást, de képtelen vagyok kiverni a fejemből. Márpedig elég durva voltam vele. Na nem mintha ő nem lett volna az. Mi az, hogy akkor legszívesebben megvert volna, ha nem lány lennék? Nem kicsit húzhattam fel, eléggé kiborult. De honnan tudtam volna, hogy ő mit csinált egy év alatt?! Semmit sem tudtunk egymásról. Kár ezt továbbragozni. Valószínűleg nem akar többet látni.

            - Lynn, Lia! Látogatóitok érkeztek!- kiáltotta anya a másik szobából.

            - Megyek!- szóltam vissza.- Edward! John! Hát ti?

            - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy hazamehettek?

            - Srácok! Sziasztok!- jött meg Lynn is.

            - Szia Lynn.- mosolyogtak rá az ikrek.

            - De hát már elbúcsúztunk tegnap egymástól. Nem mintha nem látnálak szívesen titeket, de a búcsúzkodás nem az én műfajom.- húztam el a számat.- Most majd kezdhetünk újra mindent.

            - Naaa, mi ez a rosszkedv, Lia?- rázta meg a vállam Edward.- Igazából jó hírt akartunk közölni.

            - Jó hírt? Na?- virult fel Lynn.

            - Lia?

            - Mondjátok már!

            - Megyünk Manchesterbe!- kiáltotta el magát John.

            - Manchesterbe? Úgy érted… Miiii????- sikítottam egyet.

            - Tartanánk egy kis koncertsorozatot a környéken, és ott szállnánk meg a városban, elég közel hozzátok ahhoz, hogy mindennap találkozhassunk.- vigyorogtak mind a ketten.

            - Hát ez valami állat!- ujjongott Lynn.

            - És mikor indultok?- kérdeztem.

            - Hát úgy…- nézett az órájára.- Mondhatnám, hogy véletlenül, de nem igazán lenne őszinte, szóval ugyanazzal a géppel megyünk, mint ti. Repülünk együtt egy jót.

            - Hú basszus… Ez sok így egyszerre. Most lettünk másodikak Európa legnevesebb versenyén, és most az újdonsült legjobb barátainkkal tölthetjük a mindennapjainkat? Lehetne valami ennél is jobb?

            - Szerintem, nem lenne nehéz találni még egy személyt, akinek kétségkívül élveznéd a jelenlétét, de egyelőre csak ezzel szolgálhatunk.- mondta, majd elnevettem magam.

            - Anyu! Nem láttad Emmát?

            - Nem kicsim, biztos dolga van.

            - De hát már mióta nem láttam…- nyavalyogtam anyának. Konkrétan, mint egy ötéves kislány, aki nem kaphatja meg a babát, amit kinézett magának a játékboltban.

            - Ne legyél már ilyen türelmetlen! Ha majd találkozom vele, szólok neki, hogy kerested.

            - Kösz.- mondtam csalódottan, majd felviharzottam a szobámba. Mostanában hihetetlenül hisztis tudok lenni. Nem tudok semmit sem nyugton csinálni, folyton ott vannak a degenerált paparazzik, akik le sem szállnak rólam, ezért szinte be kell zárkóznom a házba. Esküszöm azt hittem, hogy élvezni fogom a hírnevet. Aha, mekkora hülye voltam! Jó persze, az a része, amikor tündökölni kell a szebbnél szebb estélyikben, és énekelni az embereknek, akkor minden szép és jó. Imádom. De mindennek van árnyoldala. Ez most sincs másképp. Lynn konkrétan teljesen depressziós lett. Még otthon is vagy kapucniban, vagy takaróval beburkolózva járkál. Egyik nap, amikor nálam aludt, halottam, ahogyan álmában és olyanokat mond, hogy „ne, ne, hagyjanak békén, már a vécére sem mehetek ki egyedül?”, és hasonlók. Szegényt teljesen megviselte.

Edwardék koncertsorozata nagyszerűen halad előrefelé, a jegyek rendszerint egytől egyig elfogynak, és mindenki imádja őket. A legutóbbin mi is ott voltunk, bár Lynn-t nagyon nehéz volt rávenni arra, hogy elhagyja a szobáját. Végül sikerült meggyőznöm arról, hogy senki nem fogja követni őt, és a vécére is kimehet majd egyedül. Ja és persze arról is, hogy John-ék számítanak rá. Nem mellesleg azt is észrevettem, hogy Lynn egyre gyakrabban pirul el, akárhányszor megemlítem az idősebbik Grimes nevét. Kíváncsi vagyok, mennyi időt tölthetnek el azzal, hogy éjszakánként irogatnak egymásnak. Bizony, Lynn-t párszor rajtakaptam már, ahogy a takaró alá bújva a telefonja kijelzőjét szorgalmasan nyomogatta. Ráadásul azt is bevallotta, kivel beszél. Szurkolok nekik.

Na igen, és most jön az, hogy velem és a szerelmi életemmel mi van. Itt akár vége is lehetne a jellemzésének, ugyanis egyszerűen nincs mit róla beszélni. A nagy semmi van vele. Romantikusfilmek helyett is rászoktam az akciófilmekre. A korábbi elvesztette nálam az értelmét. Mi az a romantika? Mi az, hogy még filmet is forgatnak róla? Mi az a szerelem? Ki vagyok én? Szóval így állok. Én és az érzéketlen robbantgatások a tv-ben. Hát nem csodás?

Tehetetlenül feküdtem az ágyam közepén. Nem tudok mit csinálni. A suliba csak jövő héttől megyek, bár nem értem, mi értelme van, hiszen jelentős a lemaradásom, anyának javasoltam is a magántanárt, de azt mondta, nem tenne jót nekem. Emberek között kell lennem. Pontosabban normális, hétköznapi emberek között. Szóval már normális sem vagyok. Esetleg még valami, ami ennél is jobban feldobna? Mondjuk egy…

- RING RING!- szólalt meg a telefonom. Valahol.

- Basszus!- mondtam, majd gyorsan leugrottam az ágyról, és belevetettem magam a keresésbe. Feltúrtam a székemen lévő ruháimat, az íróasztalomat, az ágyamat, sőt még a könyveket is a polcomon, amikor rájöttem, hogy valami rezeg a pulcsim zsebében. Aha, a telefonom.

- Szia Lynn…

- Lia, el sem hiszed, mit látok!

- Fogalmam sincs arról, hogy mit látsz.

- Itt vagyok a parkban, és…

- Már ki mersz menni a házatokból? Büszke vagyok rád…

- Hadd mondjam már el!

- Bocs. Szóval?

- Egy bokor mögül leskelődöm.

- Így száll el belőlem a büszkeség…

- Emma egy pasassal járkál kézen fogva.

- Mi??- pattantam fel.- De hát kivel? Látod az arcát?

- Nem, háttal állnak nekem. Viszont a csávó elég fiatalnak tűnik… Ez elég guszt…

- Lynn!! Hol vagy pontosan?

- A Starbucksszal szemben.- mondta, majd le is tettem a telefont. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam a bokacsizmámat, és kirontottam a házból, becsapva magam után az ajtót. Végigszáguldottam a főútig a járdán, ott viszont át kellett mennem egy borzasztóan forgalmas részen, hogy átjussak a másik oldalra. Nem akartam húzni az időt azzal, hogy elmegyek a legközelebbi zebráig, ami nem mellesleg vagy 500 méterre van innen.
Elindultam hát, keresztbe a száguldó autókkal. Most mondja valaki, hogy nem őrültem meg. Éppen átjutottam a közepéig, ahonnan várt még rám egy szép menet. Most! Nekiiramodtam, de a cipőm beleakadt egy csatornafedélbe, és elestem. A felém jövő kocsi gyorsan jött, én meg még mindig a csizmámmal szenvedtem.

- Gyerünk már!- kiáltottam könnyes szemekkel eszméletlen dühösen.- A kurva életbe!

Kiléptem a lábbeliből, és átfutottam a másik oldalra. Onnantól meg sem állva rohantam Lynnhez. Egyik lábamon a kedvenc csizmám, a másikon meg egy kiscicás, rózsaszín zokni. Az én formám. Azt hittem, meghalok mire odaértem a Starbuckshoz. Gyorsan megkerestem Lynn-t és a bokrát, és félig lehajolva odasettenkedtem.

            - Li… Jézusom, veled meg mi történt?- kérdezte meglepődve.

            - Hosszú történet.- ziháltam.

            - És a csiz…

            - Lynn, kérlek! Mi a helyzet?

            - Ugyanaz, mint ami 5 perce, amikor beszéltünk.

            - De, ki az férfi?

            - Azóta sem jöttem rá. Nagyon nem akar erre fordulni…

            - Miért nem próbáltál közelebb menni?

            - Ööö… Igazából fogalmam sincsen.- mondta olyan kis buta fejjel, amitől mindenkinek meglágyulna a szíve.

            - Mindegy. Akkor most.- szóltam, és bokrokról bokrokra próbáltuk megközelíteni a célszemélyt. Már egészen közel voltunk, amikor megtorpantam.- Állj!- suttogtam.

Furcsamódon még mindig nem hallottunk semmit, viszont a titkos illető az órájára nézett, majd megölelte Emmát.

- Szent szar!- néztem tátott szájjal.- Most odamegyek!- indultam, de Lynn visszarántott. A srác (merthogy tényleg nem tűnt Emmával egykorúnak) gyorsan beült egy sötétített ablakú kocsiba, és elhajtottak.- A fenébe!

- Kérdezzük meg Emmát! Mi…? Ez nem rossz ötlet.- gondoltam át Lynn tanácsát. Előbújtunk a bokorból, és letámadtuk a nagynénémet.

- Ki volt ez a férfi?

- Lia? Lynn? Senki, nem fontos.

- Tudni akarom!

- Csak egy munkatársam…

- És miért ölelgetett téged?

- Mert hosszabb időre elmegy külföldre, és elbúcsúzott.

- Nem hiszek neked!

- Na jó, randiztam vele.

- Ezt akartam hallani!- mondta elégedetten.- És?

- Mi és?

- Most jártok?

- Neeem, nem. Nem igazán az esetem, de azért élveztem a társaságát. Nem lesz köztünk semmi.

- Hát…- igazából nem erre számítottam, kicsit csalódott voltam.- Sajnálom. Majd megtalálod az igazit.

- Ha te mondod, biztosan.- borzolta össze a hajamat mosolyogva.- Ha már itt vagyunk, nem ugrunk be egy kávéra?- mutatott a Starbucks felé.

- Jöhet.

Egy alak rajzolódott ki a távolban. Egyre közelebb és közelebb mentem hozzá. Egy ember alakja. De kié lehet? A nevén akartam szólítani, de nem tudtam megszólalni. A férfi talán megérezte a jelenlétemet. Oldalra fordította a fejét, aztán megint előre. Elindult, de aztán mégis megtorpant. Mintha nem akarna otthagyni. Segíteni akarna. Megmondani, hogy ki is ő. A hátam mögé ment. A vállamra tette a kezét. Mély levegőt vett. Lehelete csiklandozta a nyakamat. Majd hirtelen minden semmivé foszlott.

            - Lia! Kelj fel!

            - Anyu…

            - Mégsem tudlak ma elvinni a suliba, mennem kell dolgozni.

            - Most rögtön?

            - Öt perc múlva indulok.

            - És, ha öt perc alatt elkészülök?

            - Jaj drágám, tudod, hogy ha megtehetném, elvinnélek, de képtelenség, hogy te öt perc alatt elkészült. Ne haragudj rám. Este jövök.- nyomott egy puszit a homlokomra.

            - De…

            - Szeretlek!- mondta, majd el is tűnt.

            - Igen, persze…- sóhajtottam, majd hátradőltem, és a fejemre húztam a takarómat. Azt hiszem, ideje lenne megszereznem a jogsit.

Egy óra múlva félholtan vonszoltam magam a buszmegállóba. A lehető legátlagosabb ruhákat vettem fel, nehogy azt mondják rám, hogy mekkora egy beképzelt ribanc lett belőlem. Felkészültem a legrosszabbakra, ami az elkövetkezendő hónapban történhet. Majd meghúzzuk magunkat Lynn-nel. Csak nem lesz annyira rossz.

Aha, már megint mekkorát tévedtem. Kész szenvedés volt ez a hat óra, amit a Manchester Highban töltöttünk. Esküszöm, mindenki megbolondult. Amikor felszálltam a buszra, elvonultam egy hátsó, ablak alatti üléshez, és hál’ istennek, nyugalom volt. Aztán a busz megállt, én meg felálltam, hogy leszálljak. Végigsétáltam az ülések között, közben beleraktam a telómat a táskámba, majd megszólal a buszsofőr, akit alapból nagyon kedvelek, most mégis a pokolba kívántam volna legszívesebben.

            - Te vagy az, Lia? Amelia Wright?- kiáltotta.

            - Öö, nem, nem, kérem, maradjon csendbe!- húztam a fejemre a pulcsimat. Az előttem leszállók visszafordultak, és felözönlöttek a körülöttük állókkal együtt a buszra. Gondoltam, gyorsan lefutok a másik ajtón, de elkéstem. Onnan is jöttek. Nos, elképzelhető, hogy kissé túldramatizáltam a helyzetet, biztos voltam benne, hogy az első napok fárasztóak lesznek, de annyira nem kellett ez most nekem…

Egyre többen kiáltoztak nekem olyanokat, hogy „baromira jól toltam”, hogy „egy sztár járok egy osztályba”, és olyanokat is, hogy „minek jöttél vissza?”. Na igen, vannak, akik nem kedvelnek túlzottan. Voltak, akik engem fényképeztek, papírokat és tollakat nyomtak a képembe, nekem meg már levegőm sem volt. Hirtelen valaki megrántotta a karomat, és kihúzott a tömegből. Naná, hogy Lynn volt az.

            - Gyere gyorsan, amíg nem veszik észre, hogy eltűntél.- mondta futás közben. Nem tudtam, hogy hova megyünk. Már a suli mögött voltunk, ahol Lynn egy lépcsőhöz vezetett. Elindultunk felfelé. Egy növényekkel teli teraszra érkeztünk, ahova egy másik útvonalon is el lehetett jutni, nyilván az iskolából.

            - Ez a…?- nézelődtem hitetlenkedve.

            - Bizony. A bioszosok szoktak idejárni. Növényeket gondoznak órákon. Egyébként senki nem jár ide a kertész nénin kívül.

            - Hogy találtad meg ezt a helyet?

            - Will Baker megemlítette, amikor egy csapat alsóbb éves elől menekültem.- mosolygott.

            - Will… Nem véletlenül imádtam őt annyira.

            - Jaj, ne is mondd! Azok az órák, amikor ódákat zengtél róla, hogy mennyire helyes, okos, vicces, kedves, helyes, helyes, helyes…

            - Elég!- röhögtem, aztán egy újabb titkos útvonalon keresztül elsiettünk az óráinkra.

A nap hátralévő része is ilyen bujkálós volt, de ennyire már nem volt durva. Lynn azt mondta, hogy nem hajlandó buszozni, épp elég fárasztó volt neki ez a nap, szóval szólt az anyukájának, hogy jöjjön érte. Milliószor bocsánatot kért, amiért nem vihettek el engem, ugyanis a húga balettelőadására ment az egész család. Úgyhogy mehettem busszal, de aztán kiderült, hogy legközelebb csak egy óra múlva indul, szóval a gyalogolás mellett döntöttem. Összességében jól esett a nyugalom az egész napos rohangálás után. De nem számít, kibírom, hiszen már csak körülbelül egy hónap van hátra. Utána teljes szabadság.

Gondoltam felhívom John-ékat, hogy mi a helyzet velük, ugyanis egy hete találkoztunk legutoljára. Jó, persze, megértem, hiszen pörög az élet, a koncertsorozatnak is nagyon nagy a sikere, de kicsit azért sajnálom. Szívesebben töltenék velük több időt. Szóval megnéztem a telómon a hívásnaplót, ahol a legutóbbi beszélgetés Edwarddal volt, úgyhogy nem kellett sokat keresnem. Nem veszi fel. Hívom John-t. Ő sem. Hát ez valami csúcsszuper. Attól függetlenül, hogy tökre egyedül voltam, lehuppantam az egyik padra (megjegyzem, kissé nagy lendülettel sikerült, így nem kicsit fáj most a hátsó felem), és játszani kezdtem a Csontváros játékommal a mobilomon. Annyi a játék lényege, hogy le kell ölni az összes alvilágit, akivel szembetalálkozol. Most pont nekem való.

Már vagy negyedórája ezzel szórakoztam, amikor láttam, hogy anyu vagy ötször hívott, miközben én játszottam. Hupsz. Vissza akartam hívni, de anya hangja helyett egy barátságtalan, monoton hangú férfijét hallottam, aki vagy 6 nyelven mondta el nekem, hogy lejárt az egyenlegem, szóval töltsem fel. Ajajj, otthon megint le leszek szidva, amiért hamar elhasználtam. Mindegy. Feltölteni nemigen volt lehetőségem, úgyhogy arra gondoltam, keresek wifit, mert azon keresztül ingyenesen fel tudom őt hívni. Körülnéztem, és a legközelebbi ilyen hely a szeretett könyvtár volt. Felcammogtam a lépcsőn, és amikor beléptem, megcsapott az a jól ismert illat, amely könyvek sokaságát, és a második otthonomat jelentette számomra. Mosolyogva ráköszöntem a mindig vidám könyvtáros nénire, aki csak némán biccentett egyet. Úgy látszik, eléggé szíven ütötte, amikor Erickel kirohantam innen. Nem baj, úgyis a könyvekért járok ide, nem miatta. Lecuccoltam a kényelmes fotelre, ahol olyan sok kellemes délutánt töltöttem már el. Még mielőtt felhívnám anyát, elindultam valami könyvet keresni magamnak, hiszen már olyan régen nem volt alkalmam elmerülni egy olvasmány világában. Az ifjúsági irodalom felé bóklásztam. Igazából természetfelettikről olvasnék, akik ennek ellenére mégis hétköznapiak. A… B… C… Cynthia Hand. Hm, tőle még nem olvastam. Angyalsors, a trilógiájának az első része. Ha minden igaz, pont ez az, amire igazán vágytam. A könyvvel a kezemben indultam vissza a cuccaimhoz, amikor a nekem háttal álló fotelemben ült valaki. Nem kicsit ment fel bennem a pumpa, hiszen konkrétan a táskámon és a pulcsimon ült. Ennél nem tudtam volna egyértelműbbé tenni, hogy az a hely foglalt! Kivéve persze, ha a hátamra kötözöm, és úgy megyek el könyveket böngészni. Ez mondjuk elég ijesztő lett volna. Mélyen beszívtam a levegőt, és a lehető legfelháborodottan odatrappolni hozzá. Na jó, a trappolást végül mellőztem.

            - Már elnézést, de ha nem vennéd észre, a cuccaimon ü… Azt a mézeskalács gumicukor gombját!- tátottam el a számat.

            - Ilyet még nem hallottam, de ez lesz a kedvenc mondásom tőled.- mondta Eric Saade, igen, az igazi Eric Saade, aki felállt a fotelből, és fölém magasodott. Még mindig tátva volt a szám, és úgy néztem rá, mint, ha most jelentette volna be, hogy két másodperc múlva felrobbantja a földet. (Istenem, a filmek az őrületbe kergetnek.)- Foglalj helyet, kérlek. Vaaagy- folytatta, mert rájött, hogy nemigen fogtam fel, amit az imént mondott.- maradj úgy, ahogy vagy.
Figyelj, az a helyzet, hogy átkozottul sajnálok mindent, szeretnélek kárpótolni, már amennyire ez lehetséges, szóval… Elkezdtem írni neked egy dalt, a bökkenő csak az, hogy még nagyon nincs készen, de el akarom énekelni az elkészült részt. Öhm, oké…- emelte a kezét a tarkójához, miközben körülnézett. Nagyon zavarban volt.- I don’t wanna wake up lonely, I can’t stand another night alone in my bed.- énekelte. Elég hangosan ahhoz, hogy a könyvtáros nő idegességében odacsörtessen hozzánk, és kiráncigálja Ericet az épületből. Közben végre észbe kaptam, magamhoz vettem a táskámat és a kabátomat, és utánuk futottam.

            - Mrs. Smith, hagyja már békén, kérem!- kiáltottam a felbőszült nőnek.

            - Nem vagyok képes elviselni, hogy ez a huligán egyszerűen fittyet hányjon a könyvtár szabályaira, és többszöri figyelmeztetés ellenére, elkezd üvöltözni, mint egy fába szorult féreg!

            - Már ne haragudjon, de ezt éneklésnek hívják. Sajnálom, hogy magának nem adatott meg a jó ízlés. Nem szorultam fába, és nem is vagyok féreg, na jó, időnként talán igen, de erre nem mondhatja azt, hogy nem élvezte, hiszen piszkosul tehetséges vagyok.- vigyorgott kajánul Mrs. Smith-re, akinek már ijesztően vörös volt a feje.

            - Eric, ne már!- húztam hátra a karjánál fogva.

            - Elég!- emelte fel a hangját a nő.- Te mocskos gazember, ha még egyszer megjelensz a könyvtárban, kihívom a rendőrséget! És te.- mutatott rám.- Ki vagy tiltva az épület egész területéről!- kiabálta, majd idegesen visszasietett a könyvtárba.

            - De most… fenébe.- csaptam a kezemet a combomhoz.

            - Hah… Tuti, hogy odavan értem. De sajnos másnak tartogatom magam.

            - Elég már.

            - Most mi rosszat tettem?

            - Tök mindegy.

            - Nem, nem mindegy. A könyvtár miatt vagy letörve? Annyi könyvet veszek neked, amennyit csak akarsz! Ne emiatt legyél kibukva.

            - Nem… nem vagyok kibukva. Minden oké. Fel kell hívnom anyut.

            - Nem. Nem várok tovább. Egyszer már sikerült anyukádnak elválasztania téged tőlem. Most már nem hagyom.

            - Tudod, hogy nem szándé…

            - Missing, hoping, at the break of dawn, I won’t let go, won’t give up no.- énekelte, majd mutatóujjával végigsimította az arcomat.- Szeretlek, Lia. Mindig is szerettelek, attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttalak. Még a nagynénéddel is megbeszéltem egy találkozót, hogy segítsen nekem...
          - Na ne. Veled találkozott pár nappal ezelőtt a parkban?- kérdeztem teljesen elképedve.- Azt hittük...
             - Hogy randizunk?- mosolygott.- Igen, randizni randiztunk, hiszen a randi szó eredetileg találkozást, közös időtöltést jelent. Tudtuk, hogy leskelődtök, ezért csináltunk úgy, mintha ez olyan randi lenne, amire ti is gondoltatok. Nem akartam lebukni. Kellett, hogy beszéljek valakivel, és mivel ő pszichológus, pont kapóra jött.
            - Hát ez eszméletlen.- néztem rá még mindig hitetlenkedve.
          - Na, megzavartál a vallomásomban. Szóval. Rohadt nagy szemétládának éreztem magam az ESC után. Elképzelni sem tudom, hogyan tudtam úgy beszélni veled. Egyáltalán nem érdemelted meg. Valószínűleg csak így próbáltam leküzdeni magamban a vágyat.

            - Milyen vágyat?- kérdeztem remegő hanggal.

            - A vágyat, hogy enyém lehessél. Úgy éreztem, nem érdemellek meg.- lépett hozzám közelebb. Meleg leheletét az arcomon éreztem.- Még mindig kevésnek tartom magam hozzád, de már nem bírom…

            - Eric! Ne csináld ezt! Nem vagyok jobb nálad semmivel sem! Fejezd be az önmarcangolást, mert nem bírom hallgatni.- könyörögtem sírva, és megfogtam a kezét.- És…

            - Oké, ennek most itt nincs értelme. Szerintem inkább megcsókollak.- húzott magához olyan közel, hogy éreztem teste melegét. Minden mozdulata olyan gyengéd volt, mintha egy angyal ért volna hozzám, selymes és puha szárnyaival. A következő pillanatban arra eszméltem rá, hogy puha ajka az enyémre tapadt.