Megjegyzés: iskola. Csak ennyit mondok. De úgy tűnik most már fogom tudni folytatni! \o/
Ariana Grande & Nathan Sykes: Almost Is Never Enough
Igen. Lazák voltunk. De jól sikerült. A taps, a füttyögés, amivel megköszönték az előadást, fantasztikus volt. Jogos a kérdés, hogyha már egy ilyen, viszonylag kis létszámú közönség is meg tud hatni, akkor mit fogok csinálni egy tízszer vagy húszszor nagyobb tömeggel? Tényleg jó kérdés. Na, de majd meglátjuk, egyelőre még mindig a kisszínpadon voltunk. Még egyszer megköszöntük az éljenzést, majd lementünk. Amint leértem, rögtön belevetettem magamat az emberek közé, hogy megtaláljam Eric-et.
Mivel jókora előnyt szerzett, valahogy muszáj volt behoznom a lemaradást, így senkit sem sajnálva, akár egy buldózer, úgy törtem előre. Épp egy pillanatra megláttam a kabátja sarkát, a nevét kiáltottam. Olyan volt ez, mint azok az álmok, amikor próbálsz kiabálni, de senki nem vesz észre, senki nem tudja, hogy mondani akarsz valamit, mert egyszerűen nem jön ki hang a torkodon. Na ez is éppen ilyen volt. Mintha teljesen néma lettem volna, egyáltalán nem számított, hogy torkaszakadtamból üvöltöztem, mintha nem is léteznék, csak egy szellem lennék. Még mindig az út felé futottam, amerre Eric is ment. Egy pad került az utamba, és amikor azt hittem, hogy sikerült kikerülnöm, a cipőm beleakadt a lábába, és csúnyán elestem a betonra. Zúgott a fejem, majd amikor felemeltem a fejemet, láttam, hogy sötét folt van a helyén. Az állam és környéke tiszta vér volt, és szerintem el is tört. Mégis felálltam, és lassabban bár, mint a baleset előtt, de újra üldözőbe vettem. Azzal sem törődtem, hogy a vér folyamatosan folyt le a ruhámra, és az emberek tágra nyílt szemekkel fordultak utánam. Mivel már kiértem a tömegből, sikerült hang alapján is tájékozódnom. Ami ennek ellenére nem keltett bizalmat bennem. Egy kocsi az ajtajának a csapódását hallottam.
- Eric! Eric!! ERIC SAADE!!!!
Kiértem a az út szélére, de az autó már elhajtott.
- Er…- mondtam, de elcsuklott a hangom. Hatalmába kerített a fájdalom. Összecsuklottak a lábaim, és hulltak a könnyeim.
- Lia!- kiáltották a távolból.- Édes istenem, Lia, mi a franc történt veled?- sikította Lynn.
- El…- kezdtem volna mondani, de annyira fájt, hogy nem ment.
- Vagy egy tucatnyi ember rohant oda hozzánk, hogy úgy futsz, mint egy őrült, ki tudja mi után, és… Mitől vagy tiszta vér?
- Lynn! A kinézete alapján nem hiszem, hogy olyan könnyedén tudna beszélni.- sietett felénk John.- Hívtam a mentőket.
Tiltakozni sem volt már erőm. Olyan volt, mintha a testem és a lelkem meghalt volna, viszont ugyanúgy láttam mindent, mintha egy filmet néznék. Az események a beleszólásom nélkül történtek. Egyre többen gyűltek körénk, majd a mentősök is megérkeztek. Felfektettek a hordágyra, és betoltak a kocsiba. Lynn felszállt, és elköszönt a srácoktól. A végtelenségig tűnő út után, végre megálltunk. Úgy tűnik, semmilyen fellépést sem tudok megúszni kórház nélkül…
Másnap reggel, amikor felkeltem, vidám napsugarak töltötték be a kórházi szobámat. Körbenéztem, és színes virágcsokrok sokasága foglalta el a helyiség nagy részét. Próbáltam mosolyogni, de mivel az egész állkapcsom be volt kötözve, inkább felhagytam a próbálkozással. Levelek hevertek az éjjeli szekrényem mellett. Kibontottam az egyiket, és elolvastam. Az előbbi próbálkozásom ellenére, most úgy mosolyogtam, mint eddig soha. Majd elolvastam még egyet, még egyet, és még egyet, egészen addig, amíg végig nem néztem az összeset.
- Igen-igen, pontosan.- mondta Lynn, miközben belépett a szobába az orvossal az oldalán.- Ó, Lia, végre felkeltél!- pattant oda hozzám.- Hogy érzed magad?
- Soha jobban.- szóltam, majd egy kicsit feljebb ültem.
- Várj, segítek.
- Kösz.
- Lia, ő itt Dr. Jackson. Beszélni szeretne veled.
- Hogyne.
- Ms. Gray kérem…
- Ja, ó, persze, már megyek is.- mondta, majd kislisszolt az ajtón.
- Mindenképpen beszélnem kellett magával arról, hogy tisztában van-e azzal, mit is tesz kockára, miközben a karrierjét építi.
- Természetesen, hiszen én vállaltam ezt az egészet.
- És maga szerint nem lenne megfontolandó a folytatás, amiért ez már nem az első alkalom, hogy kórházba került igen súlyos állapotban?
- Áldozatokat kell hozni a célok elérése érdekében. Lehet, hogy valaki visszalépne ezek után, de én nem. Nekem ez fontosabb, mint bármi más az életben.
- Még az egészségénél és a testi épségénél is?
- Ennek a mostaninak most semmi köze az egészségemhez…
- Kérem, válaszoljon.- szakított félbe. Kihúztam magam, majd a lehető legnagyobb komolysággal néztem rá.
- Ahogy már említettem, mindennél.
Anya tökre kiborult, amikor megtudta, hogy már megint mi történt velem. Azzal fenyegetőzött, hogy ha még egyszer előfordul bármi ilyesmi, beletuszkol a bőröndjébe, és úgy megyünk haza. Mivel róla simán el tudtam ezt képzelni, próbálom betartani az ígéretemet, miszerint vigyázni fogok magamra. Aztán időközben sor került az ESC elődöntőjére, ami maga volt a csoda. Minden ilyesmiről csak ömlengeni tudok, na de azért bőven van miért. A terem, vagy nem is tudom, hogy hívjam, mindegy, a lényeg, hogy az a helyiség, ahol a színpad is van, eszméletlen óriási volt! Hatalmas nézőtér, álló- és ülőhelyekkel egyaránt, na meg a színpad!
Totális lefagyás volt abban a pillanatban, amikor először megláttam. Meredith-en kívül senki nem volt a keddi elődöntőben, akivel eddig bármilyen kapcsolatba kerültünk volna, magyarul Edwardék és Eric is csütörtökön léptek fel. Hihetetlen volt minden! Ja, és kihagytam a legfontosabbat, szóval továbbjutottunk! Ami meg még jobb, hogy a Jedward is ééééés Eric is ment tovább. Mondjuk Meredith is, de nem érdekel, jó formán teljesen leszarom. Addig nem foglalkozom vele, amíg ő sem foglalkozik velem. A múltkor rendesen megjárta, úgyhogy valamelyest visszafogta magát. Valamint elhatároztam, hogy ha a döntőben nem sikerül elkapnom Saade-t, akkor, hagyom az egészet. Nem is értem, miért töröm magam ennyire, ha őt egyáltalán nem érdeklem. Én futok utána, mint egy őrült megszállott. Mindegy, ez lesz az utolsó alkalom. Ha nem, hát nem.
Ma elmentünk egy cseh ruhatervezőhöz, akinél fellépő ruhát kerestünk. Ez is olyan volt számomra, mintha az álomvilágba csöppentem volna. Több (nem viccelek) száz egyedibbnél egyedibb ruhákkal volt tele a szalonja.
- Én itt akarok meghalni. Ne felejts majd el itt eltemetni.- mondta Lynn rám sem nézve.
- Honnan veszed azt, hogy nem neked kell majd engem eltemetni?
- Akkor még csak gondolkodnom sem kell, hogy hova temesselek. Tuti a Hírességek Sétányán lévő csillagod alá foglak majd elásni.
- Jól hangzik.
- Láááányok, hagyjátok már ezt a hülye témát és foglalkozzatok inkább azzal, amiért idejöttünk.- szakította félbe anyu az értelmetlen társalgásunkat.
- Szép jó napot kívánok! Miben segíthetek?
- Magának is. Fellépő ruhákat keresünk.
- Ohohó! Csak nem egy Eurovíziós csillaghoz van szerencsém?
- Igazság szerint kettőhöz, de mindegy.
- Esetleg van valamilyen elképzelés? Feltűnő, csillogó- villogó, színes, vagy esetleg kevésbé feltűnő, valami egyszerű szabású ruha lenne a megfelelő?
- Huh, ezt így elég nehéz megmondani. Nem tudna esetleg mutatni párat?
- Ó, dehogynem. Kövessenek.- szólt a vicces cseh akcentusával.
A szalon csúcs volt. Igazából úgy éreztem, mintha beleestem volna a szivárvány közepébe. A falakat tapéták borították, a függönyök élénk színekben pompáztak. Még a padlót is csillogóvá tették. Hatalmas, díszes szegélyű tükrök, körülöttük modern festmények. Volt két asztal is, ami gondolom a ruhatervezésre, illetve varrásra szolgált, rajtuk pedig anyagdarabok, gombok, és mindenféle díszítésre használt kiegészítők. Mr. Oblak egy ajtóhoz vezetett minket. Benyitott, és egy teremnyi ruha fogadott minket. Stílus, és szín alapján voltak szétválogatva, így könnyen el lehetett igazodni a tömérdeknyi alkotás között.
- Én most azt javaslom, hogy vessék magukat bele a nézelődésbe, én pedig itt leszek, ha bármi segítség kell.
- Köszönjük szépen.- mondtam artikulátlanul.
Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Jobbra, balra, egyenesen, többszínűek, egyszínűek, hosszúk, rövidek… Aztán mégis elindultam valamerre. A szemem sarkából figyeltem Lynn- t, hogy neki sikerül-e elindulnia, de igazából tökre felesleges volt ezért aggódnom. Össze-visszarohangált a sorok között, akár egy megkergült madár. Anyu és Emma szintén nézelődtek, gondolom őket is elvarázsolta ez a látvány, hiszen ők is nőből vannak.
Már vagy háromnegyed órája keresgéltünk, de én még mindig nem jutottam semmire. Igazából rengeteg ruha tetszett, de egyiket sem éreztem olyan igazinak. Lynn vagy 15 ruhát próbált fel ez idő alatt, és meg is találta a számára legmegfelelőbbet. Tökéletesen állt rajta.
Mr. Oblakkal beszélgetett, hogy milyen kiegészítőkkel lehetne feldobni a ruhát, amikor én még mindig a ruhák között járkáltam. A fekete sornál mentem, amikor véletlenül levertem az egyik ruhát. Gyorsan felvettem a földről, és alaposabban szemügyre vettem. Igen, azt hiszem, megtaláltam. A színe ugye fekete volt, a szoknya része meg teljesen rabul ejtett. Combközépig fodrozott volt és többrétegű, onnan pedig szinte földig érő átlátszó fekete szoknyában végződött. Tökéletes volt.
- Tudtam, hogy ő lesz az igazi.- szólalt meg a hátam mögött Mr. Oblak.
- Ő?
- Mi, ruhatervezők különleges kapcsolatba kerülünk velük. Az életünk részévé válnak, hiszen mégiscsak belőlük élünk meg. A ruhák olyanok számunkra, mint az élőlények.
- És hogy érti azt, hogy tudta?
- Régóta vagyok a szakmában. Általában már az első pillanatban tudom, hogy mit fog választani a vásárló. A te esetedben is jók voltak a megérzéseim. Habár meg kell, hogy mondjam, a barátnőd bonyolultabb eset volt, de ő is határozottan jól választott.
- Ez azt jelenti, hogy kiszámítható vagyok?
- Nem, szó sincs róla, csupán, amikor megláttalak, tudtam, hogy mire vágynál, mi illene hozzád, mert már akkor tudtam, milyen az egyéniséged, a stílusod. A magamfajták érzik ezeket a dolgokat.
- Értem. Köszönöm.
Miután megvolt a nagy ruhavásárlás, megvettük a cipőket is. Picit elhúzódott a dolog, mármint a fellépő cuccok beszerzése, hiszen holnap van a döntő, de most nem tök mindegy? Különben is, igazából már minden megvan. Nem akartam magas sarkút, de Lynn szerint a ruhámhoz semmi más nem lett volna jó, pedig szerintem egy fekete Converse-zel taroltam volna. De hát ő tudja. Szóval nem kicsi a sarka a cipőmnek, de ez még az alacsonyabbak közé tartozik, főleg, ha arra gondol az ember, hogy ma már mekkora sarkakkal ellátott cipők léteznek. Kérdezzék csak meg Lady Gagát. Ő tudna erről beszélni.
Oké, imádok vásárolni, de iszonyatosan le tudja fárasztani az embert egy félnapos shoppingolás. Mire visszatértünk az ideiglenes otthonunkba, tökre besötétedett. Remélem azért holnap nem fogunk összeesni a színpad közepén a fáradságunk miatt. Mindenesetre hamar sikerült lefeküdnünk, és elégedett voltam a mai teljesítményünkkel. Mindent meg fogok azért tenni, hogy a holnapiról sem legyek más véleményen.
Ariana Grande & Nathan Sykes: Almost Is Never Enough
Igen. Lazák voltunk. De jól sikerült. A taps, a füttyögés, amivel megköszönték az előadást, fantasztikus volt. Jogos a kérdés, hogyha már egy ilyen, viszonylag kis létszámú közönség is meg tud hatni, akkor mit fogok csinálni egy tízszer vagy húszszor nagyobb tömeggel? Tényleg jó kérdés. Na, de majd meglátjuk, egyelőre még mindig a kisszínpadon voltunk. Még egyszer megköszöntük az éljenzést, majd lementünk. Amint leértem, rögtön belevetettem magamat az emberek közé, hogy megtaláljam Eric-et.
Mivel jókora előnyt szerzett, valahogy muszáj volt behoznom a lemaradást, így senkit sem sajnálva, akár egy buldózer, úgy törtem előre. Épp egy pillanatra megláttam a kabátja sarkát, a nevét kiáltottam. Olyan volt ez, mint azok az álmok, amikor próbálsz kiabálni, de senki nem vesz észre, senki nem tudja, hogy mondani akarsz valamit, mert egyszerűen nem jön ki hang a torkodon. Na ez is éppen ilyen volt. Mintha teljesen néma lettem volna, egyáltalán nem számított, hogy torkaszakadtamból üvöltöztem, mintha nem is léteznék, csak egy szellem lennék. Még mindig az út felé futottam, amerre Eric is ment. Egy pad került az utamba, és amikor azt hittem, hogy sikerült kikerülnöm, a cipőm beleakadt a lábába, és csúnyán elestem a betonra. Zúgott a fejem, majd amikor felemeltem a fejemet, láttam, hogy sötét folt van a helyén. Az állam és környéke tiszta vér volt, és szerintem el is tört. Mégis felálltam, és lassabban bár, mint a baleset előtt, de újra üldözőbe vettem. Azzal sem törődtem, hogy a vér folyamatosan folyt le a ruhámra, és az emberek tágra nyílt szemekkel fordultak utánam. Mivel már kiértem a tömegből, sikerült hang alapján is tájékozódnom. Ami ennek ellenére nem keltett bizalmat bennem. Egy kocsi az ajtajának a csapódását hallottam. - Eric! Eric!! ERIC SAADE!!!!Kiértem a az út szélére, de az autó már elhajtott.
- Er…- mondtam, de elcsuklott a hangom. Hatalmába kerített a fájdalom. Összecsuklottak a lábaim, és hulltak a könnyeim.
- Lia!- kiáltották a távolból.- Édes istenem, Lia, mi a franc történt veled?- sikította Lynn.
- El…- kezdtem volna mondani, de annyira fájt, hogy nem ment.
- Vagy egy tucatnyi ember rohant oda hozzánk, hogy úgy futsz, mint egy őrült, ki tudja mi után, és… Mitől vagy tiszta vér?- Lynn! A kinézete alapján nem hiszem, hogy olyan könnyedén tudna beszélni.- sietett felénk John.- Hívtam a mentőket.
Tiltakozni sem volt már erőm. Olyan volt, mintha a testem és a lelkem meghalt volna, viszont ugyanúgy láttam mindent, mintha egy filmet néznék. Az események a beleszólásom nélkül történtek. Egyre többen gyűltek körénk, majd a mentősök is megérkeztek. Felfektettek a hordágyra, és betoltak a kocsiba. Lynn felszállt, és elköszönt a srácoktól. A végtelenségig tűnő út után, végre megálltunk. Úgy tűnik, semmilyen fellépést sem tudok megúszni kórház nélkül…
Másnap reggel, amikor felkeltem, vidám napsugarak töltötték be a kórházi szobámat. Körbenéztem, és színes virágcsokrok sokasága foglalta el a helyiség nagy részét. Próbáltam mosolyogni, de mivel az egész állkapcsom be volt kötözve, inkább felhagytam a próbálkozással. Levelek hevertek az éjjeli szekrényem mellett. Kibontottam az egyiket, és elolvastam. Az előbbi próbálkozásom ellenére, most úgy mosolyogtam, mint eddig soha. Majd elolvastam még egyet, még egyet, és még egyet, egészen addig, amíg végig nem néztem az összeset.
- Igen-igen, pontosan.- mondta Lynn, miközben belépett a szobába az orvossal az oldalán.- Ó, Lia, végre felkeltél!- pattant oda hozzám.- Hogy érzed magad?
- Soha jobban.- szóltam, majd egy kicsit feljebb ültem.
- Várj, segítek.
- Kösz.
- Lia, ő itt Dr. Jackson. Beszélni szeretne veled.
- Hogyne.
- Ms. Gray kérem…
- Ja, ó, persze, már megyek is.- mondta, majd kislisszolt az ajtón.
- Mindenképpen beszélnem kellett magával arról, hogy tisztában van-e azzal, mit is tesz kockára, miközben a karrierjét építi.- Természetesen, hiszen én vállaltam ezt az egészet.
- És maga szerint nem lenne megfontolandó a folytatás, amiért ez már nem az első alkalom, hogy kórházba került igen súlyos állapotban?
- Áldozatokat kell hozni a célok elérése érdekében. Lehet, hogy valaki visszalépne ezek után, de én nem. Nekem ez fontosabb, mint bármi más az életben.
- Még az egészségénél és a testi épségénél is?
- Ennek a mostaninak most semmi köze az egészségemhez…
- Kérem, válaszoljon.- szakított félbe. Kihúztam magam, majd a lehető legnagyobb komolysággal néztem rá.
- Ahogy már említettem, mindennél.
Anya tökre kiborult, amikor megtudta, hogy már megint mi történt velem. Azzal fenyegetőzött, hogy ha még egyszer előfordul bármi ilyesmi, beletuszkol a bőröndjébe, és úgy megyünk haza. Mivel róla simán el tudtam ezt képzelni, próbálom betartani az ígéretemet, miszerint vigyázni fogok magamra. Aztán időközben sor került az ESC elődöntőjére, ami maga volt a csoda. Minden ilyesmiről csak ömlengeni tudok, na de azért bőven van miért. A terem, vagy nem is tudom, hogy hívjam, mindegy, a lényeg, hogy az a helyiség, ahol a színpad is van, eszméletlen óriási volt! Hatalmas nézőtér, álló- és ülőhelyekkel egyaránt, na meg a színpad!
Totális lefagyás volt abban a pillanatban, amikor először megláttam. Meredith-en kívül senki nem volt a keddi elődöntőben, akivel eddig bármilyen kapcsolatba kerültünk volna, magyarul Edwardék és Eric is csütörtökön léptek fel. Hihetetlen volt minden! Ja, és kihagytam a legfontosabbat, szóval továbbjutottunk! Ami meg még jobb, hogy a Jedward is ééééés Eric is ment tovább. Mondjuk Meredith is, de nem érdekel, jó formán teljesen leszarom. Addig nem foglalkozom vele, amíg ő sem foglalkozik velem. A múltkor rendesen megjárta, úgyhogy valamelyest visszafogta magát. Valamint elhatároztam, hogy ha a döntőben nem sikerül elkapnom Saade-t, akkor, hagyom az egészet. Nem is értem, miért töröm magam ennyire, ha őt egyáltalán nem érdeklem. Én futok utána, mint egy őrült megszállott. Mindegy, ez lesz az utolsó alkalom. Ha nem, hát nem.Ma elmentünk egy cseh ruhatervezőhöz, akinél fellépő ruhát kerestünk. Ez is olyan volt számomra, mintha az álomvilágba csöppentem volna. Több (nem viccelek) száz egyedibbnél egyedibb ruhákkal volt tele a szalonja.
- Én itt akarok meghalni. Ne felejts majd el itt eltemetni.- mondta Lynn rám sem nézve.- Honnan veszed azt, hogy nem neked kell majd engem eltemetni?
- Akkor még csak gondolkodnom sem kell, hogy hova temesselek. Tuti a Hírességek Sétányán lévő csillagod alá foglak majd elásni.- Jól hangzik.
- Láááányok, hagyjátok már ezt a hülye témát és foglalkozzatok inkább azzal, amiért idejöttünk.- szakította félbe anyu az értelmetlen társalgásunkat.
- Szép jó napot kívánok! Miben segíthetek?
- Magának is. Fellépő ruhákat keresünk.
- Ohohó! Csak nem egy Eurovíziós csillaghoz van szerencsém?
- Igazság szerint kettőhöz, de mindegy.
- Esetleg van valamilyen elképzelés? Feltűnő, csillogó- villogó, színes, vagy esetleg kevésbé feltűnő, valami egyszerű szabású ruha lenne a megfelelő?
- Huh, ezt így elég nehéz megmondani. Nem tudna esetleg mutatni párat?
- Ó, dehogynem. Kövessenek.- szólt a vicces cseh akcentusával.
A szalon csúcs volt. Igazából úgy éreztem, mintha beleestem volna a szivárvány közepébe. A falakat tapéták borították, a függönyök élénk színekben pompáztak. Még a padlót is csillogóvá tették. Hatalmas, díszes szegélyű tükrök, körülöttük modern festmények. Volt két asztal is, ami gondolom a ruhatervezésre, illetve varrásra szolgált, rajtuk pedig anyagdarabok, gombok, és mindenféle díszítésre használt kiegészítők. Mr. Oblak egy ajtóhoz vezetett minket. Benyitott, és egy teremnyi ruha fogadott minket. Stílus, és szín alapján voltak szétválogatva, így könnyen el lehetett igazodni a tömérdeknyi alkotás között.
- Én most azt javaslom, hogy vessék magukat bele a nézelődésbe, én pedig itt leszek, ha bármi segítség kell.
- Köszönjük szépen.- mondtam artikulátlanul.
Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Jobbra, balra, egyenesen, többszínűek, egyszínűek, hosszúk, rövidek… Aztán mégis elindultam valamerre. A szemem sarkából figyeltem Lynn- t, hogy neki sikerül-e elindulnia, de igazából tökre felesleges volt ezért aggódnom. Össze-visszarohangált a sorok között, akár egy megkergült madár. Anyu és Emma szintén nézelődtek, gondolom őket is elvarázsolta ez a látvány, hiszen ők is nőből vannak.
Már vagy háromnegyed órája keresgéltünk, de én még mindig nem jutottam semmire. Igazából rengeteg ruha tetszett, de egyiket sem éreztem olyan igazinak. Lynn vagy 15 ruhát próbált fel ez idő alatt, és meg is találta a számára legmegfelelőbbet. Tökéletesen állt rajta.Mr. Oblakkal beszélgetett, hogy milyen kiegészítőkkel lehetne feldobni a ruhát, amikor én még mindig a ruhák között járkáltam. A fekete sornál mentem, amikor véletlenül levertem az egyik ruhát. Gyorsan felvettem a földről, és alaposabban szemügyre vettem. Igen, azt hiszem, megtaláltam. A színe ugye fekete volt, a szoknya része meg teljesen rabul ejtett. Combközépig fodrozott volt és többrétegű, onnan pedig szinte földig érő átlátszó fekete szoknyában végződött. Tökéletes volt.
- Tudtam, hogy ő lesz az igazi.- szólalt meg a hátam mögött Mr. Oblak.- Ő?
- Mi, ruhatervezők különleges kapcsolatba kerülünk velük. Az életünk részévé válnak, hiszen mégiscsak belőlük élünk meg. A ruhák olyanok számunkra, mint az élőlények.
- És hogy érti azt, hogy tudta?
- Régóta vagyok a szakmában. Általában már az első pillanatban tudom, hogy mit fog választani a vásárló. A te esetedben is jók voltak a megérzéseim. Habár meg kell, hogy mondjam, a barátnőd bonyolultabb eset volt, de ő is határozottan jól választott.
- Ez azt jelenti, hogy kiszámítható vagyok?
- Nem, szó sincs róla, csupán, amikor megláttalak, tudtam, hogy mire vágynál, mi illene hozzád, mert már akkor tudtam, milyen az egyéniséged, a stílusod. A magamfajták érzik ezeket a dolgokat.
- Értem. Köszönöm.
Miután megvolt a nagy ruhavásárlás, megvettük a cipőket is. Picit elhúzódott a dolog, mármint a fellépő cuccok beszerzése, hiszen holnap van a döntő, de most nem tök mindegy? Különben is, igazából már minden megvan. Nem akartam magas sarkút, de Lynn szerint a ruhámhoz semmi más nem lett volna jó, pedig szerintem egy fekete Converse-zel taroltam volna. De hát ő tudja. Szóval nem kicsi a sarka a cipőmnek, de ez még az alacsonyabbak közé tartozik, főleg, ha arra gondol az ember, hogy ma már mekkora sarkakkal ellátott cipők léteznek. Kérdezzék csak meg Lady Gagát. Ő tudna erről beszélni.
Oké, imádok vásárolni, de iszonyatosan le tudja fárasztani az embert egy félnapos shoppingolás. Mire visszatértünk az ideiglenes otthonunkba, tökre besötétedett. Remélem azért holnap nem fogunk összeesni a színpad közepén a fáradságunk miatt. Mindenesetre hamar sikerült lefeküdnünk, és elégedett voltam a mai teljesítményünkkel. Mindent meg fogok azért tenni, hogy a holnapiról sem legyek más véleményen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése