Megjegyzés: elnézést kérek. Jó olvasást. :**
- Áááááá, jézusoooooooom!!- ordítottam teljesen kikelve önmagamból. A fejemet fogtam, ugráltam, és sírtam egyszerre. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez biztos a valóság-e, de hamar beigazolódott, hogy ez nagyon is az. Tapssal és füttyögéssel volt megtelve a stúdió, Lynn-nel kézen fogva őrjöngtünk tovább, Gundel Takács Gábor mosolyogva tapsolt, anyu meg Emma szeme szintén csillogott a boldogságtól. Sok-sok csalódás, és megrázkódtatás után végre történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni. Újra azt éreztem, hogy élek, és ez valami hihetetlen érzés volt. Miután némileg összeszedtük magunkat, a műsorvezető szót kért.
- Még egyszer gratulálok a nyertes lányoknak, akik tényleg nagyon sok mindenen mentek át azért, hogy itt lehessenek, pedig csak tizenhat évesek. Mind a ketten nagyon tehetségesek vagytok és ezt soha senki nem veheti el tőletek. Az angolok meg majd nézhetnek, hogy éneklitek le a kiválasztottukat. A végsőkig ott leszünk veletek, hogy szurkoljunk nektek, hiszen büszkén kijelenthetjük, hogy ti fogjátok képviselni Magyarországot Csehországban, az Eurovíziós Dalfesztiválon, ami közel sem kis dolog. Az elő fellépés május 5.-én lesz, az elődöntő, 7.-én vagy 9.-én,- erről majd még értesítenek természetesen- a döntő pedig 11.-én kerül megrendezésre, amire reméljük sikerül majd kijutnotok. Szóval sok szerencsét nektek, mi mellettetek leszünk. Szép volt lányok!- kiáltotta el magát. Gyorsan még ledaráltam a fordítást Lynn-nek, mert ugye ő nem értett semmit az előbb elhangzottakból, majd mosolyogva megköszöntünk mindent.
- Hm, hát jó, de azért nyugodtan mesélhetnétek a hétvégéről. Az a ruci, amiben felléptél Londonban! Csodás volt, mindig is tudtam, hogy szuper ízlésed van.- Á, dehogy tudta.- Lynn, te sem voltál olyan rossz, de Lia nekem jobban tetszett. Nagyon hasonlóak vagyunk ám!
Én sem, és Lynn sem akart eltölteni ezekkel az emberekkel egy olyan délutánt, ami a fellépéseink nélkül még csak fel sem vetődött volna. A menőknek csak az számít, hogy még menőbbek legyenek. Mi viszont nem akartunk ennek a részese lenni. Csak kihasználtak volna minket, hogy növeljék a népszerűségüket. Ez nem azt jelenti, hogy korábban nyomik voltunk, nem erről van szó, mi az úgy nevezett erős középkategóriába tartoztunk. Nem piszkáltak minket, de nem is gurult előttünk a vörös szőnyeg sem. És ez most rendesen megváltozott. Itt már nemcsak „holmi” vörös szőnyegről volt szó, hanem az emberek úgy viselkedtek körülöttünk, mintha paparazzók lennének. Bizony, minden túlzás nélkül ez volt a helyzet. Azt remélték tőlünk, hogy elvisszük őket egy-egy menő helyre, ahova az olyan sztárok járnak, mint mi.
- Igen?
- Hé! Maga szerint az normális, ha úgy bánik velem, mint egy nem is tudom, kolonccal?!? Az lenne a feladata, hogy az amúgy tök normálisan viselkedő rajongókat tartsák vissza tőlünk, hogy ne tegyenek bennünk kárt, ehhez képest, maga máris több rosszat csinált, mint azt bármelyikük tehette volna. Úgyhogy kopjon le, oké? Én szívesen beszélgetek velük.- mondtam ingerülten, majd elindultam a tömeg felé. Nagy ujjongással adtak nekem igazat az előbbi megnyilvánulásomért és komolyan sokkal, de sokkal szívesebben voltam köztük, mint a nagy erőszakos állatokkal. Lynn utánam sietett, mert rendesen lemaradt a küzdelmem során.
- Hoppá-hoppá, úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen instabil idegállapotú ma este.- röhögtem rajta, ő viszont még mindig idegesen meredt maga elé.
Taps következett, Marco pedig már a színpadon is volt. A beszélgetés nagyon kellemes volt, és az olasz akcentussal használt angol nagyon viccesen hangzott. Az előadása pedig még annál is csodásabb volt. Olaszul énekelt egy gyönyörű lírai dalt, ami a L’Essenziale (azaz A lényeg) címet viselte. Teljesen véletlenszerű sorrendben szólították az énekeseket, így én is bármikor sorra kerülhettem. Marco után következett a hazai előadó a csehek képviseletében, utána meg nagy meglepetésemre a JEDWARD lépett a színpadra. Nem is láttam őket, így ezért rendesen meglepődtem, de amikor megláttam őket élőben, olyan izgatott lettem, hogy végre találkozhatok velük!
- Jó estét, sziasztok!- mondták egyszerre.- Ugye, mint tudjátok, mi másodjára vagyunk itt az Eurovízión, ami hatalmas megtiszteltetés, mert imádunk itt lenni. Komolyan, ez a pörgés, a lelkesedés tökre megfogott minket tavaly is. Reméljük az idei is legalább olyan jó lesz, de mondjuk csalódás biztosan nem lesz belőle, hiszen már a gyönyörű Karinért megérte eljönni.- a nézőtér elnevette magát.- Ugye-ugye? Na, az új dalunknak más hangzása van, mint a Lipstick-nek, a tavalyi dalunknak, de legalább változatosak vagyunk, úgy, mint a fellépő ruháink vagy a hajunk. Tehát az új szám a Waterline címet kapta, amiben szintén ott van a szerelmi szál. Tele van hasonlatokkal, a tengeri hullámokat, a vízfelszínt, mind-mind a lányhoz hasonlítja, az éneklő nagyon szerelmes a lányba, és meg is akarja szerezni magának. Hogy ez mennyire igaz ránk? Szeretünk szerelmesnek lenni, hiszen az egy nagyon csodálatos érzés, de most úgy gondoljuk, hogy a rajongóinké a főszerep. Na, srácok, szeretnétek hallani a dalt??
Borzasztóan élveztem az előadást, egyszerűen imádom őket. A srácok után következtek a németek, majd az angolok. Miután Margareth befejezte az előadását, odajött hozzám.
- Gyere csak vissza! Ki a francnak képzeled magad? Ki vagy te, hogy ilyen lekezelően bánjál valakivel? Fordítsd ide a pofádat!!- kiáltottam, majd felém fordult, és pofán fágott. Igen, szó szerint. Nekem több sem kellett, ráugrottam, és elkezdtem tépni a haját és a ruháját.
- Hosszú történet. Gyűlölöm ezt a libát.- próbáltam lezárni a szót, de Edward nem volt ezzel megelégedve, így muszáj volt folytatnom.- Angliában is jelentkeztem versenyzőnek. De ez aaaa... Mindegy, ő nyert.
- Neked nem lesz nehéz.- futott oda hozzám Lynn.- Jézusom, jól vagy? Figyelj, szólnom kellett volna, de te nem engedted és...
- Hogy mi van??!?- pattantam fel állásba, aminek megjegyzem elég durva szédülés és hányinger lett a következménye, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni.
- Öö, hát igen, pontosan ezért akartam szólni. De nemcsak a mostaniról beszélek, már két hónapja tudtam róla, de nem engedted, hogy elmondjam, kik lesznek a vetélytársaink!
- I will be popular. I will be popular. I’m gonna get there, popular. My body wants you, girl. My body wants you, girl. I get you when I’m popular…- hallgattam a dalt. És igen. Minden pillanatát imádtam. Ahogy messziről megállapíthattam, Eric nem sokat változott. A laza stílusa megmaradt, a haja most gondosan be volt állítva, és kicsit férfiasabb lett. Még akkor is dermedten néztem magam elé, amikor Lynn a karomat rángatta, hogy mennünk kell, mert bemondták a nevünket. A hajam kissé kócos volt a verekedés miatt, de nem érdekelt. Észre sem vettem, már fent voltunk a színpad közepén. Lynn folyamatosan engem nézett, hogy szólaljak már meg és térjek magamhoz, így a számhoz emeltem a mikrofont és megpróbáltam kinyögni valamit.
- Most már én is élvezni fogom.- mondtam majd nekidobtam a barackot, egyenesen a pofájába. Sajnáltam, hogy kiszedtem a közepéből a magot, de így legalább az egész szétterült az arcán. A közönség „úúú”-zott egyet, majd ujjongva tapsolni kezdtek. Mindenki figyelmen kívül hagyta a hisztis kitörését, mindenki ránk figyelt.- Én Lia vagyok, ő pedig Lynn. Úgy gondolom megadtuk a hangulatát az előadásunknak, de előtte még mondanék pár szót. Úgy érzem, sokat tettünk azért, hogy ma este itt lehessünk. Évek óta ez volt az álmom, és már az első lehetőség alkalmával megvalósítottam. Tavaly még nem töltöttem be tizenhatot az ESC-ig, így az idei verseny volt az első, amin részt vehetek. És itt vagyok! Lynn pedig, aki az egyik legfontosabb ember az életemben, végig velem volt, annak ellenére is, hogy szinte kényszeríttettem arra, hogy velem énekeljen. Nélküle nem ment volna. Márciusban rengeteg minden történt. Fordulatokkal teli hónap volt, kaptam hideget, meleget, de nem adtuk fel. Londonban kezdtem, Budapesten végeztem.
Nekik nem voltam, nem voltunk elég jók, de Magyarországon meglátták bennünk azt, amit Angliában nem. Ők hittek bennünk, és ezúton is szeretném nekik megköszönni. Nagy valószínűséggel mi vagyunk itt a legfiatalabbak, de ez közel sem jelenti azt, hogy le kell nézni minket. Lehet, hogy nincs sok tapasztalunk, de ahhoz, amit ezen a versenyen is csinálni kell, mindenünk megvan. Persze, nyilván vannak, akik kevésbé szeretnek minket, sőt még verekedtem is az egyik vetélytársammal nem sokkal, mielőtt mi következtünk, de azt kell, hogy mondjam, senki sem bírta volna idegekkel azt a „beszélgetést”. A lényeg az, hogy teljesen normális, ha valakinek nem jön be az, amit csinálunk. Viszont mérhetetlenül boldogok vagyunk, amiért máris sokan vagytok, akik igenis kedveltek minket. Ez a legjobb dolog, ha az ember híres, illetve a mi esetünkben még csak feltörekvő előadók vagyunk, de már ismernek minket, hogyha támogatnak. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy érdemes ezt csinálni és folytatni. A bemutatkozó mellett, más miatt is fontos nekem ez az este. Viszont láthattam egy olyas valakit, akit régóta kerestem. És igen, ez valóban hihetetlen érzés volt.- itt egy kicsit elhallgattam.
Reméltem tudja, hogy róla beszéltem.- De most akkor rátérnék a dalunkra, ami egy igazi lázadó szám lett. A címe Really Don’t Care, ami persze nem véletlen, hiszen a dal végig azt meséli el, hogy nem érdekel többé a srác, csak tűnjön el az életemből. És, hogy valós érzelmeken alapul-e a szám? Nem, nem hiszem, nagyon fiatalok vagyunk még, de hasonlókat éltünk már át, szóval teljesen át tudjuk érezni a dal jelentését. Szóval akkor kezdenénk is.- kifújtam magam, majd megszólalt a zene, és elkezdtem énekelni.
- Áááááá, jézusoooooooom!!- ordítottam teljesen kikelve önmagamból. A fejemet fogtam, ugráltam, és sírtam egyszerre. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez biztos a valóság-e, de hamar beigazolódott, hogy ez nagyon is az. Tapssal és füttyögéssel volt megtelve a stúdió, Lynn-nel kézen fogva őrjöngtünk tovább, Gundel Takács Gábor mosolyogva tapsolt, anyu meg Emma szeme szintén csillogott a boldogságtól. Sok-sok csalódás, és megrázkódtatás után végre történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni. Újra azt éreztem, hogy élek, és ez valami hihetetlen érzés volt. Miután némileg összeszedtük magunkat, a műsorvezető szót kért. - Még egyszer gratulálok a nyertes lányoknak, akik tényleg nagyon sok mindenen mentek át azért, hogy itt lehessenek, pedig csak tizenhat évesek. Mind a ketten nagyon tehetségesek vagytok és ezt soha senki nem veheti el tőletek. Az angolok meg majd nézhetnek, hogy éneklitek le a kiválasztottukat. A végsőkig ott leszünk veletek, hogy szurkoljunk nektek, hiszen büszkén kijelenthetjük, hogy ti fogjátok képviselni Magyarországot Csehországban, az Eurovíziós Dalfesztiválon, ami közel sem kis dolog. Az elő fellépés május 5.-én lesz, az elődöntő, 7.-én vagy 9.-én,- erről majd még értesítenek természetesen- a döntő pedig 11.-én kerül megrendezésre, amire reméljük sikerül majd kijutnotok. Szóval sok szerencsét nektek, mi mellettetek leszünk. Szép volt lányok!- kiáltotta el magát. Gyorsan még ledaráltam a fordítást Lynn-nek, mert ugye ő nem értett semmit az előbb elhangzottakból, majd mosolyogva megköszöntünk mindent.
Körülbelül két hónappal a győzelmünk után hivatalosan is kijelenthetem, hogy eljött az Eurovízió hete. Legalábbis, ha úgy vesszük, hogy pontosan egy hét múlva, szombaton lesz a döntő, akkor ez pont egy hét. Budapesten maradtunk még egy teljes napig, miután végre jó irányba kezdtek fordulni a dolgok. Utána viszont mennünk kellett vissza Manchesterbe, mert suli idő volt, így akadt jó pár olyan dolog, amit pótolnunk kellett. Egészen más volt belépni a gimibe, mint a hétvége előtt. Máshogyan néztek ránk, és mintha hirtelen mindenki a barátunk akart volna lenni. Alexis is úgy gondolta, hogy talán érdemes lenne jó viszonyba kerülni velünk, ezért rögtön az első alkalommal, amikor találkoztunk, az utálkozó, flegma hangsúly helyett, nyájasan jött oda hozzánk, megjegyzem eléggé erőltetettre sikeredett.
- Óóó, hát hellósztok csajszik!- mondta, majd szépen felénk hajolt, hogy megpusziljon minket. Persze szépen hárítottam a próbálkozását, hiszen ez aligha tűnt érdekbarátkozásnak, amiből én nem kértem.
- Hé Alexis! Vissza az agarakkal. Nem vagyunk puszipajtások…
- Hm, hát jó, de azért nyugodtan mesélhetnétek a hétvégéről. Az a ruci, amiben felléptél Londonban! Csodás volt, mindig is tudtam, hogy szuper ízlésed van.- Á, dehogy tudta.- Lynn, te sem voltál olyan rossz, de Lia nekem jobban tetszett. Nagyon hasonlóak vagyunk ám!
- Oké szívi, állj le, mert ez már több, mint gáz. Nem volt olyan sok idő ez a pár nap, de ha elfelejtetted volna, emlékeztetlek rá, hogy mi nagyon is utáljuk egymást. És ez maradjon is így. Kapis?
- Jaj, ne csináld már, tudod, hogy szere…
- Húzzál innen!- mordult rá Lynn türelmetlenül.
Komolyan nem értettem, hogy miért ilyen hülyék az emberek. Még ha érdekből is csinálnak ilyet, akkor az miért nem fordul meg a fejükben, hogy a másik fél esetleg nem utasítaná-e el a nevetséges nyomulást. Főleg, ha ráadásul előtte szívből utáltuk egymást. A fiúk is nagyobb érdeklődést mutattak felénk, amit szintén hárítottunk. Igen, még akkor is, amikor a suli leghelyesebb sráca, Will Baker hívott el minket, hogy a haverjaival együtt menjünk el pizzázni délután.
Én sem, és Lynn sem akart eltölteni ezekkel az emberekkel egy olyan délutánt, ami a fellépéseink nélkül még csak fel sem vetődött volna. A menőknek csak az számít, hogy még menőbbek legyenek. Mi viszont nem akartunk ennek a részese lenni. Csak kihasználtak volna minket, hogy növeljék a népszerűségüket. Ez nem azt jelenti, hogy korábban nyomik voltunk, nem erről van szó, mi az úgy nevezett erős középkategóriába tartoztunk. Nem piszkáltak minket, de nem is gurult előttünk a vörös szőnyeg sem. És ez most rendesen megváltozott. Itt már nemcsak „holmi” vörös szőnyegről volt szó, hanem az emberek úgy viselkedtek körülöttünk, mintha paparazzók lennének. Bizony, minden túlzás nélkül ez volt a helyzet. Azt remélték tőlünk, hogy elvisszük őket egy-egy menő helyre, ahova az olyan sztárok járnak, mint mi.
Nem volt egyszerű, de kibírtuk. Oké, nem tagadom, az elején még hízelgő volt az emberek viselkedése körülöttünk, hiszen ki nem szeretne időnként az átlagnál (rosszabb esetben, ha annál még kellemetlenebb helyzetben) jobban figyelnek rád. Ráadásul most itt állunk az ESC hét első fellépése előtt. És igen, már Prágában vagyunk. Csodaszép hely, lenyűgöző részei vannak, az esti látvány meg még fantasztikusabb. A holnapi előadáson nem a csiricsáré meg a precizitás fog számítani, sokkal inkább lesz ez egyfajta bemutatkozás. Az énekesek még lazán elénekelgetnek egy kisebb létszámú tömegnek, beszélgetnek velük, ahol ezáltal családi hangulat alakul ki.
Másnap reggel tök egyedül voltam a hotel szobában, ahol Lynn-nel alszom. Egésznap rá vártam, és még a telefonját sem vette fel. Anyuékat is kérdeztem, de ők sem tudták, hogy hova mehetett. Mindegy, ismerem őt annyira, hogy tudjam, biztos nem került bajba. Nagyjából semmit nem csináltam ma, párszor gyakorolgattam az éneket, gondolkodtam azon, hogy körülbelül mit mondjak majd az esti fellépésen. Zenét hallgattam, kiválasztottam egy laza ruhát… Csőgatyát, pulcsit és Adidas cipőt. Szóval igen, konkrétan lazára vettem a figurát. Épp a Tumblr-ön lógtam az iPademen, amikor végre benyitottak a szobámba.
- Lia!
- Igen?
- Mit gondolsz?
- Miről?
- Hát erről! Fordulj már ide!
- Hűű, de jól nézel ki!- mondtam, miután alaposan szemügyre vettem a változást.- Ezek a színek, wow!
- Ugye? Nagyon kirááály!- rázta a haját. Igen, befestetett egy csomó tincset a hajában. Nagyon színes lett, de ez nagyon-nagyon az ő stílusa. Hihetetlen jól nézett ki!
- Mizu csajok?- jött be a szobánkba Emma.- Whoa, mutasd a hajad Lynn! Szuper lett! Anyád szólt, hogy készüljetek el, mert mennünk kell lassan.- kacsintott ránk.
Pár óra múlva már teljesen elkészülve szálltunk be a kocsiba, amit az ESC szervezői küldtek értünk. Lynn-nel mind a ketten izgatottak voltunk, és elhatároztuk, hogy nagyon lazák leszünk. Jó, igazából alapból sem vagyunk olyan „merevek”, de mindenképpen megpróbáljuk majd bemutatni a legszimpatikusabb énünket. Persze azért önmagunk leszünk, de azért mégiscsak visszafogjuk a kevésbé kellemes oldalunkat. Szóval odaértünk a fellépés helyszínére, ami egy kültéri kisszínpad volt egy kis kellemes parkban, amit ma rendesen elleptek az emberek. A fákra égősorok voltak fellógatva és ez nagyon szuper hangulatot varázsolt oda. Tolongásról abszolút nem lehetett beszélni, az emberek nyugton voltak és türelmesen várták az előadások megkezdését. Kiszálltunk a kocsiból, majd amint rendesen felegyenesedtem, egy hatalmas „SECURITY” felirattal ellátott pólójú ember rátaposott a lábamra, majd ide-oda rángatott, hogy ne támadjanak rám a rajongók. (?) Egy ideig még hagytam magam, de miután már konkrétan sajgott az egész karom, ellöktem magamtól.
- Hé! Maga szerint az normális, ha úgy bánik velem, mint egy nem is tudom, kolonccal?!? Az lenne a feladata, hogy az amúgy tök normálisan viselkedő rajongókat tartsák vissza tőlünk, hogy ne tegyenek bennünk kárt, ehhez képest, maga máris több rosszat csinált, mint azt bármelyikük tehette volna. Úgyhogy kopjon le, oké? Én szívesen beszélgetek velük.- mondtam ingerülten, majd elindultam a tömeg felé. Nagy ujjongással adtak nekem igazat az előbbi megnyilvánulásomért és komolyan sokkal, de sokkal szívesebben voltam köztük, mint a nagy erőszakos állatokkal. Lynn utánam sietett, mert rendesen lemaradt a küzdelmem során.
- Le a kalappal. Kemény vagy, csajszi!- kuncogott, majd meglökte a vállam.
- Tudod, néha nagyon nem tudom megérteni az embereket. Amikor végre olyan dolgot kéne csinálniuk, aminek értelme is van, és végül közel sem azt teszik. Sokkal rosszabb sül ki belőle, mintha semmit sem csináltak volna. Te érted ezt?
- Oké, most szerintem hagyd ezt, és lazíts, itt vagyunk az első fellépésen, úgyhogy szedd össze magad és legyél jófej.
- Miért, szerinted most milyen voltam?
- Haladjunk…- kerülte ki okosan a választ. Néha igazán tud idegesíteni ezekkel a dolgaival...
- Amelia! Lynn!
Oké, kezdem azt érezni, hogy nagyon utálom a nevemet.
- Oooh, helló Mr. Davidson!- köszöntöttem az angliai válogató egyik zsűritagját. Alapból olyak kedvem volt vele beszélni, hogy inkább választottam volna egy foghúzást, de magamra erőltettem egy idétlen mosolyt, és elkezdtem vele társalogni.
-Úgy örülök, hogy ismét találkoztunk!- Ja persze…- Igen szívszorító volt, amikor távoznod kellett. Igazán sajnáltam, te jobban megérdemelted volna…
- Idefigyeljen, Mr. Daveson, vagy mit tudom én, hogy hívják, fogja be, mert nagyon is emlékszünk arra, hogy mi volt a válogatón. Konkrétan maga volt a legnagyobb Margareth Morgan fanatikus! Úgyhogy elég volt a nyáladzásból, tudjuk, hogy valójában fél tőlünk, mert jó pár helyezést ráverünk majd a versenyzőjére. Elég volt. Menjen a dolgára, ugyanis nekünk is mennünk kell.- rivallt rá Davidson-ra, aki sietősen és szó nélkül lelépett.
- Idióta barom!- mondta, majd elszáguldott valamerre. Mivel egyedül maradtam, gondoltam ismerkedek egy kicsit. Pont odaértem volna egy nagyobb csoporthoz, amikor megszólalt a nagy show leendő műsorvezetője, Karin Krejči.
- Üdvözlök mindenkit a mai bemutatóesten! Karin Krejči vagyok, a jövő heti élő show-k házigazdája. Nincs itt az összes versenyző, de ez mindig így szokott lenni, viszont köszöntök mindenkit, akik jelenlétükkel megtisztelik a mai estét és Európa különböző részeiről érkeztek. De nem is húznám az időt, hisz’ nem azért jöttetek el, hogy az én beszédemet hallgassátok, szóval következzem a bemutatkozó előadásával az olaszok képviseletében itt lévő, Marco Mengoni!
Taps következett, Marco pedig már a színpadon is volt. A beszélgetés nagyon kellemes volt, és az olasz akcentussal használt angol nagyon viccesen hangzott. Az előadása pedig még annál is csodásabb volt. Olaszul énekelt egy gyönyörű lírai dalt, ami a L’Essenziale (azaz A lényeg) címet viselte. Teljesen véletlenszerű sorrendben szólították az énekeseket, így én is bármikor sorra kerülhettem. Marco után következett a hazai előadó a csehek képviseletében, utána meg nagy meglepetésemre a JEDWARD lépett a színpadra. Nem is láttam őket, így ezért rendesen meglepődtem, de amikor megláttam őket élőben, olyan izgatott lettem, hogy végre találkozhatok velük! - Jó estét, sziasztok!- mondták egyszerre.- Ugye, mint tudjátok, mi másodjára vagyunk itt az Eurovízión, ami hatalmas megtiszteltetés, mert imádunk itt lenni. Komolyan, ez a pörgés, a lelkesedés tökre megfogott minket tavaly is. Reméljük az idei is legalább olyan jó lesz, de mondjuk csalódás biztosan nem lesz belőle, hiszen már a gyönyörű Karinért megérte eljönni.- a nézőtér elnevette magát.- Ugye-ugye? Na, az új dalunknak más hangzása van, mint a Lipstick-nek, a tavalyi dalunknak, de legalább változatosak vagyunk, úgy, mint a fellépő ruháink vagy a hajunk. Tehát az új szám a Waterline címet kapta, amiben szintén ott van a szerelmi szál. Tele van hasonlatokkal, a tengeri hullámokat, a vízfelszínt, mind-mind a lányhoz hasonlítja, az éneklő nagyon szerelmes a lányba, és meg is akarja szerezni magának. Hogy ez mennyire igaz ránk? Szeretünk szerelmesnek lenni, hiszen az egy nagyon csodálatos érzés, de most úgy gondoljuk, hogy a rajongóinké a főszerep. Na, srácok, szeretnétek hallani a dalt??
- Igeeeeeeeeen!- hangzott az egyértelmű válasz.
- Flood gates, can’t wait. Here she comes, shutem fast, better shut em’ fast. Too late swept away. Feel the rush after the fact...
Borzasztóan élveztem az előadást, egyszerűen imádom őket. A srácok után következtek a németek, majd az angolok. Miután Margareth befejezte az előadását, odajött hozzám.
- Oh, sziaaaa, csak azt akartam mondani, hogy feleslegesen mentél el a szakadt országodba, már az első fordulóban ki fogsz esni, drágám. Ez nem gyerekeknek való, menj vissza az óvodába, vagy az elmegyógyintézetbe, nehogy megint annyira összetörjél a vereség miatt, hogy eljátszhasd a szegény kis sebesültet, akik a csúnya gonoszok lehagytak. Szóval mondanám azt, hogy sok szerencsét, de ahogy elnézlek, nem sok mindenen tudna segíteni.
- Gyere csak vissza! Ki a francnak képzeled magad? Ki vagy te, hogy ilyen lekezelően bánjál valakivel? Fordítsd ide a pofádat!!- kiáltottam, majd felém fordult, és pofán fágott. Igen, szó szerint. Nekem több sem kellett, ráugrottam, és elkezdtem tépni a haját és a ruháját.
- Héhéhéhé, lányok! Fejezzétek be!
- Hagyjatok békén! Széttépem ezt a ribancot!
- Próbálkozz csak!- lihegte Margareth, amikor hasba rúgott, én meg belemarkoltam a hajába, és egy jó nagy csomót téptem ki onnan. Edward lefogott, felemelt és elvitt az ellentétes irányba, John pedig Margareth-et tette rendbe. Szörnyű hányinger vett hatalmába, de diadalittas mosollyal néztem a még mindig a kezembe szorongatott hajmennyiségre.
- Dobd azt le.- mondta Edward. Eldobtam, de teljesen megszédültem. Megfeledkeztem arról, hogy ilyet nemigazán lett volna szabad csinálnom. Ed elkapott és leültetett egy padra.
- Na. Mesélj.- foglalt helyet mellettem.
- Hosszú történet. Gyűlölöm ezt a libát.- próbáltam lezárni a szót, de Edward nem volt ezzel megelégedve, így muszáj volt folytatnom.- Angliában is jelentkeztem versenyzőnek. De ez aaaa... Mindegy, ő nyert.
- Aztán összeestél és jöttek a mentők.
- Hű, de informált vagy.- néztem rá.
- Csak szoktam tévét nézni.- mosolygott.- Majd miután helyrejöttél, elmentél Magyarországra, és sikerült neked. John-nal már akkor tudtuk, hogy a szárnyaink alá kell vennünk téged.
- Nem kell engem sehova sem vinni...- tettem keresztbe a két karomat.
- Dehogynem. Szükséged van ránk, mi pedig szívesen barátkozunk veled, mert bírunk téged. Hidd el, hogy jól ki fogunk jönni. És, ha ez liba beszólna neked, mi elintézzük.- kacsintott rám.
- Megpróbáltam leállítani gyengéden, de miután felpofozott, kicsit be kellett durvulnom.- mondta kicsit ziháltan, majd rám mosolygott.- Na és te hogy vagy?
- Jobban, kösz. Már csak az a feladatom, hogy ha én megyek fel a színpadra, lemossam az önelégült vigyorát a képéről.
- Neked nem lesz nehéz.- futott oda hozzám Lynn.- Jézusom, jól vagy? Figyelj, szólnom kellett volna, de te nem engedted és...
- A következő énekes,- kezdte Karin- aki színpadra lép, a svédek képviseletében érkezett Eric Saade!
- Hogy mi van??!?- pattantam fel állásba, aminek megjegyzem elég durva szédülés és hányinger lett a következménye, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni.
- Öö, hát igen, pontosan ezért akartam szólni. De nemcsak a mostaniról beszélek, már két hónapja tudtam róla, de nem engedted, hogy elmondjam, kik lesznek a vetélytársaink!
- De róla szólnod kellett volna! Lynn, ez nekem nagyon fontos lett volna!
- Sziasztok! Szóval igen, én lennék Eric, és boldog vagyok, hogy itt lehetek...
- Én tuti meghalok! Oda kell mennem hozzá...
- Nem!- fogta meg a karomat Lynn.- Most nem. Utána mi jövünk, és borzasztóan kiütötted magad, úgyhogy a maradék időt nyugton töltöd el!
- De Lynn, ő Eric...
- Mi ez aaa... Eric-ügy?- kérdezte John.
- Ő és Lia találkoztak Manchesterben körülbelül egy éve, és olyan hülyék voltak, hogy nem kérték el egymás elérhetőségeit, így Lia szenvedett, mint állat.- hallgattam Lynn-t, de nem reagáltam rá. Teljesen lefagytam.
- I will be popular. I will be popular. I’m gonna get there, popular. My body wants you, girl. My body wants you, girl. I get you when I’m popular…- hallgattam a dalt. És igen. Minden pillanatát imádtam. Ahogy messziről megállapíthattam, Eric nem sokat változott. A laza stílusa megmaradt, a haja most gondosan be volt állítva, és kicsit férfiasabb lett. Még akkor is dermedten néztem magam elé, amikor Lynn a karomat rángatta, hogy mennünk kell, mert bemondták a nevünket. A hajam kissé kócos volt a verekedés miatt, de nem érdekelt. Észre sem vettem, már fent voltunk a színpad közepén. Lynn folyamatosan engem nézett, hogy szólaljak már meg és térjek magamhoz, így a számhoz emeltem a mikrofont és megpróbáltam kinyögni valamit.
- Öhm, khm, izé, szi-sziasztok…- mondtam majd beletúrtam a hajamban és azt kívántam, bárcsak elmenekülhetnék. A rajongók némán figyeltek, hogy vajon mi lesz ebből. Senki sem szólalt meg egy ember kivételével.
- Hahaha, csak így tovább, én élvezem a műsort!- kiáltotta be Margareth önelégült vigyorral. Egy ideig csendben voltam, majd észhez tértem. Meg kell mutatnom ennek a senkinek, hogy jobb vagyok nála. Lefutottam a színpadról a büféhez, elvettem a tálról egy barackot és visszamentem. Nyugodt hangon, és széles mosollyal néztem rá Margareth-re.
- Most már én is élvezni fogom.- mondtam majd nekidobtam a barackot, egyenesen a pofájába. Sajnáltam, hogy kiszedtem a közepéből a magot, de így legalább az egész szétterült az arcán. A közönség „úúú”-zott egyet, majd ujjongva tapsolni kezdtek. Mindenki figyelmen kívül hagyta a hisztis kitörését, mindenki ránk figyelt.- Én Lia vagyok, ő pedig Lynn. Úgy gondolom megadtuk a hangulatát az előadásunknak, de előtte még mondanék pár szót. Úgy érzem, sokat tettünk azért, hogy ma este itt lehessünk. Évek óta ez volt az álmom, és már az első lehetőség alkalmával megvalósítottam. Tavaly még nem töltöttem be tizenhatot az ESC-ig, így az idei verseny volt az első, amin részt vehetek. És itt vagyok! Lynn pedig, aki az egyik legfontosabb ember az életemben, végig velem volt, annak ellenére is, hogy szinte kényszeríttettem arra, hogy velem énekeljen. Nélküle nem ment volna. Márciusban rengeteg minden történt. Fordulatokkal teli hónap volt, kaptam hideget, meleget, de nem adtuk fel. Londonban kezdtem, Budapesten végeztem.
Nekik nem voltam, nem voltunk elég jók, de Magyarországon meglátták bennünk azt, amit Angliában nem. Ők hittek bennünk, és ezúton is szeretném nekik megköszönni. Nagy valószínűséggel mi vagyunk itt a legfiatalabbak, de ez közel sem jelenti azt, hogy le kell nézni minket. Lehet, hogy nincs sok tapasztalunk, de ahhoz, amit ezen a versenyen is csinálni kell, mindenünk megvan. Persze, nyilván vannak, akik kevésbé szeretnek minket, sőt még verekedtem is az egyik vetélytársammal nem sokkal, mielőtt mi következtünk, de azt kell, hogy mondjam, senki sem bírta volna idegekkel azt a „beszélgetést”. A lényeg az, hogy teljesen normális, ha valakinek nem jön be az, amit csinálunk. Viszont mérhetetlenül boldogok vagyunk, amiért máris sokan vagytok, akik igenis kedveltek minket. Ez a legjobb dolog, ha az ember híres, illetve a mi esetünkben még csak feltörekvő előadók vagyunk, de már ismernek minket, hogyha támogatnak. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy érdemes ezt csinálni és folytatni. A bemutatkozó mellett, más miatt is fontos nekem ez az este. Viszont láthattam egy olyas valakit, akit régóta kerestem. És igen, ez valóban hihetetlen érzés volt.- itt egy kicsit elhallgattam. Reméltem tudja, hogy róla beszéltem.- De most akkor rátérnék a dalunkra, ami egy igazi lázadó szám lett. A címe Really Don’t Care, ami persze nem véletlen, hiszen a dal végig azt meséli el, hogy nem érdekel többé a srác, csak tűnjön el az életemből. És, hogy valós érzelmeken alapul-e a szám? Nem, nem hiszem, nagyon fiatalok vagyunk még, de hasonlókat éltünk már át, szóval teljesen át tudjuk érezni a dal jelentését. Szóval akkor kezdenénk is.- kifújtam magam, majd megszólalt a zene, és elkezdtem énekelni.
- You wanna play. You wanna stay. You wanna have it all. You started messing with my head until I hit the wall. Maybe I should’ve know, maybe I should’ve know. That you would walk, you would walk out the door, hey!...
